A morális közmegegyezés felmondása

Ki gondolta volna, hogy a farce, ez az egyetlen csattanóra kihegyezett, helyzetkomikumra épülő, nemegyszer durva hangú, a középkorban kedvelt műfaj új életre kel napjaink Magyarországán? A farce közjáték volt, a bohózatot szakította meg, szereplőinek nem volt nevük: a Zsivány, a Katona, a Céda, az Uraság egy-egy tulajdonságot jelenített meg. A helyzetkomikumra épülő műfaj egysíkú szereplői híján voltak minden intellektuális és morális tulajdonságnak. Üresfejűek voltak vagy elvetemültek, paráznák vagy együgyűek, kapzsik, csalók: a közönség nevetett rajtuk, ettől a műfajtól katarzist nem várt. A nevetés volt az erkölcsi ítélet.
Az MSZP–SZDSZ közjátékában Fajankó, Széltoló, Bolond után és mellett új szereplők tűntek fel. Egyívásúak. Az üzlet világából érkezett milliárdosok „sikeres” üzletemberek, szakértők, ami Magyarországon azt jelenti, hogy kockázat nélküli állami megrendeléseket kaptak, vagy jó pénzért adóelkerülési tanácsokat osztogattak, adót Magyarországon nem fizettek, és kétséges, hogy másutt fizettek-e, mint állítják, hiszen az adóparadicsomot nem véletlenül hívják adóparadicsomnak. A senki által meg nem választott miniszterelnök például, akit némely tollnokok angyalarcúnak, kisebbik királyfinak igyekeznek láttatni, olyan üzleti tevékenységet folytatott, amelynek nyomán egy libatenyésztő cég tönkrement, közel hatszáz család veszítette el kemény munkájának a gyümölcsét, kilenc ember – végső elkeseredettségében – önkezével vetett véget az életének. Miközben a libatenyésztő cég kasszája módszeresen kiürült, ingatlanjai elértéktelenedtek, az Angyalarcú vállalata egyre gazdagodott, számláján milliók, milliárdok landoltak, mielőtt offshore cégekben célba értek volna. Az Angyalarcút nem hatják meg a becsapott emberek könnyei. Az üzlet az üzlet. Mit akarnak tőle? – méltatlankodik.
Angyalarcú most azt tartja elsőrendű feladatának, hogy helyreállítsa az országban és külföldön is azt a bizalmat, melynek megrendülésében hatékonyan közreműködött. A kisembert, ha nem fizet adót, az APEH példátlanul megbünteti, ha tartozik, utolsó ingóságát is könyörtelenül elárverezik. Az offshore-cégtulajdonosok, a miniszterelnök és pénzügyminisztere, aki épp most, a megszorítások idején épít több száz milliós óriási házat, amely a fényképek alapján olyan, mint az asszuáni gát és egy jenyiszeji zsilip vérfagyasztó találkozása, bizalmat kérnek az emberektől, mi több, áldozatot, s hogy higgyük el nekik, ha ma lemondunk az élet elemi feltételeiről is, megéri, mert „holnap jobb lesz”. Régi nóta! Régóta dúdolják a fülünkbe, hogy a jelent fel kell áldoznunk a jobb jövőért, és mégis, hiába a sok áldozat, a sok lefokozott, megrokkant élet, a nyomorúságos jelenből mindig reménytelenül messzeségekbe hátrál a jövő.
Csak a bolond köt üzletet, állapodik meg egy olyan emberrel, aki nem megbízható az ügyeiben, nem viselkedik a tisztesség elemi normái szerint, nem hajlandó együttműködni üzleti partnereivel, kijátssza őket, mint ahogy kijátssza az ország mindenkire kötelező törvényeit is, hiányzik belőle a mások iránti felelősség tudata, nem tartja magára nézve kötelezőnek a közös teherviselést, az adó megfizetését, csalárdul elkerüli. Jelenlegi vállalkozása, a „válságkezelés” nem járhat sikerrel: a társadalom egészséges, megszervezett életéhez ugyanis erények is szükségeltetnek: bizalom, tisztesség, megbízhatóság, együttműködési készség, a mások iránti kötelezettségek tudata.
Az Egyesült Államokban például így megy: San Antonióban Mr. Hennesseynek, az építkezési vállalkozónak sürgősen szüksége van 24 vagon szálfára. Miután szóban, telefonon megállapodtak, a megrendelés faxon vagy az interneten megérkezik Mr. Smithhez Detroitba, aki útnak indítja a szállítmányt, majd néhány nap elteltével megelégedetten nyugtázza, hogy a fa ellenértékét maradéktalanul átutalták a bankszámlájára.
Magyarországon meg úgy megy, hogy írásos szerződésekkel rávesznek embereket, hogy ezerszámra tenyésszenek libákat, neveljék, táplálják a jószágot. Már az átadásnál gusztustalan viták támadnak, mert a hatkilós libát háromkilósként veszik át. A libával az átvevők eltűnnek, az árut értékesítik, de a pénzből eszük ágában sincs kifizetni a libával dolgozó tenyésztőket. Hogy van ez? Ha bemegyek egy üzletbe, leveszek a polcról egy pár cipőt vagy leakasztok egy kabátot és kisétálok vele, azonnal rendőrt hívnak és tolvajnak neveznek, hiszen pénz nélkül akartam eltulajdonítani egy árucikket. Ha beülök egy taxiba és nem fizetem ki a menetdíjat, a sofőr rendőrért kiabál. A magyarországi üzleti életben viszont szokássá akarják tenni, hogy az átvett árucikket a megrendelő nem fizeti ki a beszállítónak? Az elvégzett munkát (például a Megyeri híd felépítését) az állam mint megrendelő nem fizeti ki a munkásoknak? A magyar rendőrség különös módon ebben semmi kivetnivalót nem talál?
Az efféle eljárásokban a bizalom sérül meg, márpedig a gazdasági élet elképzelhetetlen bizalom nélkül. „A bizalom és a hasonló értékek, a lojalitás és az igazmondás abba a kategóriába tartoznak, amit a közgazdászok »külső gazdasági hatások«-nak neveznek – írja Kenneth Arrow Nobel-díjas közgazdász. – Javak, igen, áruk, hogyne; valóságos, gyakorlati, gazdasági értékük van; növelik a rendszer hatékonyságát, lehetővé teszik, hogy többet termeljünk – javakat, vagy bármiféle értéket, amit nagyra tartunk.” Francis Fukuyama hozzáteszi, hogy a gazdaság csak akkor működik zavartalanul, ha a mindennapi életet és a gazdasági életet bizalom és tisztesség hatja át. A bizalom, a becsületes, együttműködésre kész viselkedés elvárása a közösségen belül érték, amelynek feltétele, hogy elevenen létezzenek a közös etikai normák. A közösség élete, magánemberi szinten, a politikai élet színterén és az üzleti életben a bizalomtól függ: tudnom kell, hogy nem ütnek le, ha kimegyek az utcára; hogy az iskolában a gyermekem tudását gyarapítják, viselkedését pallérozzák; hogy a kormány a közjót szolgálja; ha pincér vagyok, tudnom kell, hogy a diszkóban nem az orromat verik a pultba, hanem kiegyenlítik a számlát; hogy az orvos mindent megtesz a gyógyulásomért, ha beteg vagyok. Tudnom kell, hogy ha dolgozom, megkapom a munkám ellenértékét. A közösség tagjai között „morális közmegegyezésnek” kell lenni, ami alapot ad a kölcsönös bizalomra.
A kilencvenes évek elején még így írtak rólunk: „A kelet-európai országok közül demokráciaként Magyarországnak, Lengyelországnak és a Cseh Köztársaságnak van a legnagyobb esélye a sikerre; azoknak az országoknak, amelyek a kommunista időszakban is megőrizték a civil társadalom bizonyos formáit…”, vagyis nem sikerült teljesen szétzúzni a társadalmat alkotó közösségeket és megőrződtek a közös etikai normák. A kultúra ugyanis etikai szabályok összessége is, örökölt etikai normák továbbélése. A közösség élete a bizalomtól függ; a Kádár-korszakban a hatalommal szemben bizalmatlanságot tápláló közösségek tagjait az egymással szembeni bizalom szálai fűzték össze. Vannak közgazdászok, akik szerint az együttműködéshez nincs szükség bizalomra: a „felvilágosult önérdek” pótolja a bizalom hiányát és lehetővé teszi a közös cél érdekében az együttműködést. Ezt a felvilágosult önérdeket szemlélhetjük az MSZP–SZDSZ, és újabban az MDF épületes együttműködésében. Ne hallgassuk el: akik ezt az együttműködést védik, vagy német példára hivatkozva, nagykoalíciót sürgetnek, „összefogást az ország érdekében”, csak arról feledkeznek meg, hogy Németországban egyik párt sem volt hajlandó koalícióra lépni a volt kommunista párttal, még Schröder se hozta hatalmi helyzetbe a volt kommunistákat.
Arisztotelész szerint „morális készségeink a megfelelő tevékenységek eredményeképpen alakulnak ki”. Erény és szokás szoros kapcsolata nyilvánvaló a jellem fogalmában. A becsapott libatenyésztők, utolsó párnacihájuk eladása árán is, kötelességüknek tartották, hogy a nekik terményt szállító gazdákat kifizessék. Ezt így diktálta a jellemük. Azt, aki becsapta őket, nem furdalja a lelkiismeret. A társadalom alaptörvényét, a bizalom törvényét szegte meg, de elvárja, hogy az emberek bizalommal legyenek iránta, s áldozatokat hozzanak, csak azért, mert mondja.
Egy közösség meghasonlik, ha azt látja, hogy a tisztesség alapkövetelményeit folytonosan kikezdik, a morált megsértik, a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, mi több, a bűn vádaskodik. Mi a jellem? „Erkölcsi kérdésekben tanúsított olyan, többé-kevésbé állandó magatartás, illetve készség, amely az illetőt megkülönbözteti másoktól.” (Értelmező szótár.) Ebben a meghatározásban nincs értékítélet. Ha valaki következetesen meglopja az üzlettársait, adót nem a hazájában fizet, következetesen megdézsmálja a közvagyont, ez olyan állandó magatartás, amely a jellemről mindent elárul, és meg is különbözteti másokétól, például a becsületes, adót fizető, nem tolvaj emberekétől. A jellem egy ember lelkialkatának sajátos természete, tevékenységének állandó iránya, amely viselkedését, erkölcsi magatartását meghatározza. Vagyis a jellem szabja meg, hogy viselkedésünk a jó erkölcsbe ütközik-e (ezt a kategóriát a jog is ismeri), vagy egyszerűen erkölcstelennek minősül. Amikor valakire azt mondjuk, hogy jellemes, akkor olyan valakire gondolunk, aki erkölcsi tekintetben feddhetetlen, derék ember, az elveihez állhatatosan ragaszkodik (bár nem árt némi elővigyázatosság az elvek megítélése tekintetében, hiszen a kóros hazudozó vagy a notórius tolvaj is következetes: mindig hazudik és folyton lop. Mi több, a szótár olyan fogalmat is ismer és megemlít, hogy „kommunista jellem”…) De elsődleges értelemben, ha valakire azt mondjuk, hogy jellemes, akkor értékítéletet fogalmazunk meg, nemes gondolkodású, lelkiismeretes, megbízható, becsületes emberre gondolunk, és semmiképpen nem adóelkerülőre vagy libatolvajra.
A magyarországi bohózat közjátékának régi-új szereplői kívül helyezik magukat a törvényeken, semmibe veszik egy közösség morális normáit. Az üzleti életben szokássá igyekeznek tenni a csalást („Offshore cég igazgatójának lenni nem bűn”, „A kartellezést nem tartjuk súlyosnak”), mi több, szerte a világon törvénybe ütköző eljárásokat tisztességesnek próbálnak beállítani. A morális közmegegyezés felmondásával fogalmakat zavarnak össze, megsértik a jó erkölcsöt, ezáltal feldúlják a köznyugalmat, anarchiát teremtenek. Nem hűségben, igazmondásban, becsületben és megbízhatóságban akarnak gazdagodni, hanem pénzben. Márpedig a pénz nem erény.

A szerző szerkesztő, műfordító