A nadrág

Elterveztem, hogy csináltatok magamnak egy vadásznadrágot. Olyan térdnél megkötős, oldalzsebes, igazi vadásznadrágot, olyat, amilyet ma már csak elvétve lehet látni régi fényképeken. Atyai jó barátom, aki nem mellesleg férfiszabó, egy-két pohárka után jelezte: készen áll a feladat leküzdésére, hozzam a kellő mennyiségű szövetet, és ő olyan térdnél megkötős, oldalzsebes nadrágot készít, hogy az osztrák sógorok is megpödrik fülig érő bajszukat. Úgy gondoltam, hogy ezzel a nehezén már túl vagyok, de ami ezután következett, arra álmomban sem gondoltam volna.
Történt, hogy egy szép napos délelőtt benyitottam egy békebeli méteráru-kereskedésbe. A pult mögött egy kopaszodó, szemüveges, idősebb úr fogadott. – Mit parancsol? – kérdezte nyájasan.
– Abból a zöld színű anyagból szeretnék vásárolni – mutattam a polcon heverő egyik végre.
– Mihez kell, ha meg nem sértem? – érdeklődött nyájasan, majdnem a földig hajolva.
– Vadásznadrághoz.
– Tessék? – emelte fel a hangját a bősz eladó.
– Vadásznadrág – ismételtem kissé meghökkenve.
– Nem szé…?! Van képe lelőni azokat a kis őzikéket? – szegezte nekem nem mindennapi kérdéseit villámló tekintettel a boltosból átalakult önjelölt állatvédő. (Hol vagyok, mi történik itt, nézek körül félszegen, és már attól tartok, hogy kiugrik a pult mögül, előrántja glaszékesztyűjét, arcul csap, és felszólít: nevezzem meg a segédeimet.)
– Hogy tetszik ezt érteni? – kérdeztem még mindig kissé értetlenül és kezdett rossz érzésem támadni: nem jó helyen járok.
– Lajos…! – harsant fel egy érdes női hang a raktárhelyiségből úgy, hogy én is beleborzongok. A mély, erőteljes rendreutasítás mindkettőnket visszazökkent a jelenbe. A harcias védelmező viszszaváltozik méteráru-kereskedővé, én pedig lemondom a segédeket. Lajosunk szemmel láthatóan elfehéredett, és megtörten, csak úgy a bajsza alatt, alig hallhatóan motyogott valamit a házasélet szépségeiről. Közben összekészítette a kért szövetet, én fizettem, s távozom, azaz csak távoznék…
– Tudja mit? – fordultam vissza a megtört védelmezőhöz, aki egy kisszéken ülve próbálta átértékelni eddigi sanyarú életét.
Félszegen rám néz, bár gondolatai még a házasságkötő teremben járnak, átkozva a boldogító igen kimondásának pillanatát.
– Nem szégyellem magam, és van képem lelőni az őzikéket, bár ez korántsem ábrázat kérdése – vetettem oda felháborodottan. Elvégre mégiscsak én vagyok a tisztelt vevő, vagy mifene.
Lajosunk már majdnem sírt. Zavartan kereste a zsebkendőjét, majd megtörölte bepárásodott szemüvegét. Kezdtem sajnálni.
– De tudja mit? – tört ki belőlem ágaskodó önérzetem. – Hogy ne mondhassa, szívtelenek a vadászok, készíttessen magának egy nadrágot, aminek állom a költségeit, csak…
– Van nekem nadrágom – vágott közbe szipogva.
– Abban biztos voltam – nyugtattam meg –, de abban is biztos vagyok, hogy valaki más hordja.