A rendszerváltás ünnepe

Nem állíthatom, hogy az ország ünnepi lázban ég, pedig a rendszerváltás (rendszerváltozás) huszadik évfordulóján joggal várnánk több lelkesedést társas mulatozásra kiváltképp hajlamos népünktől, de a tömeg úgy viselkedik, mintha még mindig szürke, unalmas szocializmus lenne, amikor a lemondó legyintés, esetleg a fogak közt szűrt káromkodás volt a pozitív, jövőbe mutató indulat.
A hatalmi elit saját identitásának gyökereit keresi, az egyre kétesebbé váló közjogi legitimizációja megerősítésére a szellemi legitimációját szeretnék hangsúlyosabbá tenni. Nagy fába vágták virtuális fejszéjüket. A gondok mindjárt ott kezdődnek, hogy nem tudni, mely napon kéne ünnepelni, azaz melyik eseményhez lehetne kötni a rendszerváltást. Számos dátum és megörökítésre méltó momentum kering a köztudatban, némelyik idővel feledésbe merül majd, de feltörekvő politikai erőkkel új rendszerváltó fordulópontok is születnek. Mi jelképezhetné hitelesen és évről évre rendszeresen átélhetően a rendszerváltást? A lakiteleki sátor vagy a Fidesz mint az első független politikai szervezet megalakulása, vagy a Nemzeti Kerekasztal összeülése, esetleg Nagy Imre újratemetése, netán az MSZMP megszűnése? De hasonló joggal és eséllyel pályázhatna a köztársaság kikiáltása, a négyigenes népszavazás, az első szabad választás, az első szabadon választott kormány megalakulása és hivatalba lépése. Nem csoda, hogy a különböző politikai oldalak, ideológiák hívei nem találnak közös nevezőt, hiszen nemhogy a rendszerváltás napját, még az esztendejét sem lehet egyértelműen meghatározni.
Nem készültek forgatókönyvek
Nem tartozom a rendszerváltás-szkeptikusok táborába, de mélységesen megértem a kétkedőket. (Nem helyeselném, hogy törvényt hozzanak a rendszerváltás tagadásának, relativizálásának büntethetőségéről, bár egyáltalán nem csodálkoznék, ha valaki ezzel a javaslattal hozakodnék elő.) Aki azt mondja, hogy húsz év alatt szinte semmi nem változott, nem feltétlenül szemellenzős és elfogult. Sokan vannak, akik a hétköznapjaikban nem érzékelik közvetlenül a nagy történelmi változásokat, aki kitaszított szegény volt húsz éve, s az maradt mindmáig, az nem nagyon tesz különbséget a diktatúra és a demokrácia között. S aki szolidáris a szegényekkel, joggal kérdezi: milyen haszna, mi értelme volt a rendszerváltásnak, ha a legalapvetőbb gondokat nem oldotta meg?
A nagy történelmi változások megtörténtek. Felesleges lenne vitatni, hogy az egypárti nómenklatúra hisztérikus önkényuralmát többpárti parlamenti demokrácia váltotta fel, hogy pártutasítások helyett választott képviselők által alkotott törvényekkel irányítják az országot, hogy gyökeresen átalakultak a tulajdonviszonyok, hogy jogállami keretek között ma mindenki élhet egyéni vagy kollektív szabadságjogaival, hogy kivonultak az országból az idegen hatalom megszálló csapatai, akiket ráadásul kötelesek voltunk felszabadítóknak nevezni. Ezek a változások kétségkívül megalapozták s megvalósították az elméleti és gyakorlati rendszerváltást. Így Magyarországot szabad, független, szociális piacgazdasági keretei között működő, demokratikus jogállamként írjuk le, jóllehet a felsorolt elemek mindegyikével hibádzik valami. Hiszen, bár nincsenek területünkön idegen csapatok, de gyakorlatilag magyarok sem, így hiába vagyunk tagjai egy katonai szövetségnek, a haza védelmére alkalmas fegyveres erő nélkül, vajon komolyan vehetjük-e a függetlenségünket? A magyar kormány hozhat-e teljesen szabad, minden külső nyomástól mentes döntéseket, amikor a nemzedékekre eladósodott ország legapróbb ügyeibe is beleszólást követel a nemzetközi pénzvilág? A magyar gazdaság nem csak a nemzetközi folyamatoktól függ, tőkeerős spekulánsok mohóságának is kiszolgáltatott, ráadásul a gazdaság hazai irányítói is gyakran lelkiismeretlenül, bűnözők módjára bánnak a köz vagyonával, rendszeresen megrövidítve a bérből, fizetésből élő és a társadalmi szolidaritásra szoruló rétegeket. A manipulált, félrevezetett állampolgárokat megfosztják a szabad, felelős választás lehetőségétől, ráadásul választási csalásokkal a kívülről befolyásolt eredményeket is tovább torzítják. A pártok rátelepszenek a közéletre, akadályozzák a civil kezdeményezések kibontakozását, ezáltal lehetetlenné teszik a hatalom társadalom általi ellenőrzését. Burjánzik a bürokrácia, virágzik a korrupció, az állampolgár fél a hatalomtól és bűnöző hajlamú polgártársaitól egyaránt, az általa választott, őt szolgálni hivatott szervekkel szemben kiszolgáltatottnak érzi magát, a rendvédelmi erők, az igazságszolgáltatás intézményei nem nyújtanak védelmet számára, egzisztenciáját mind bizonytalanabbnak tudja, tapasztalatai szerint az önkény és az agresszió vezet az érvényesüléshez. A lakosság életszínvonala hol romlott, hol javult, de a húsz esztendővel ezelőtti szintet soha nem haladta meg.
Csalódtak az emberek, s mivel életminőségük alig változott, az elmúlt két évtizedből a változatlanságot tartják alapvetőnek. Mondhatnánk: sokan egy-egy fogalom tartalmát azonosítják a hozzá fűződő képzeteikkel. Holott a jogállamiság nem azonos az igazságossággal, ahogy a piacgazdaság sem a növekvő jóléttel. Elvileg elképzelhető olyan jogállam is, ahol nem az igazság érvényesítése, vagy olyan piacgazdaság, amelyikben nem a lakosság életszínvonalának emelkedése az elsődleges szempont. Ám az igazság rendszeres megsértése a romló életnívó a jogállam, a piacgazdaság létét kérdőjelezi meg, ezért az olyan rendszerváltás léte is megkérdőjelezhető, amelyikben nem érvényesül az igazság, nem javul az állampolgárok életminősége. Rendszerváltásnak nevezhető az, ha a hatalmi elit csupán deklarálja a szabadságot, függetlenséget, piacgazdaságot, jogállamiságot, parlamentarizmust, demokráciát? Persze hazánkban nem ily tragikus a helyzet, csak az egyes területeken érzékelhető és egyre fokozódó működési zavarok sokakban az adott intézmény hiányának látszatát keltik.
Vajon miért alakult így, hogy az állampolgárok jelentős része nem egyszerűen elégedetlenkedik, hanem már a változások tényét is tagadja, mondván, ami történt, az nem más, mint a társadalom átverése, csak látszólag változott valami, érdemben minden maradt a régiben? Hozzájárulhatott eme féloldalas kép kialakulásához, hogy annak idején a rendszerváltó (vagy csak annak nevezett?) folyamat kezdetén nem tudtuk, nem is sejthettük, mi vár ránk, milyen is lesz a rendszerváltott életünk. Az elmúlt húsz évben szinte állandóan kész helyzetek elé kerültünk, mintha soha, semmi nem történt volna tervszerűen, a tudatos rendszerváltó eseményeket alig lehetett felismerni, s mivel nem volt mihez viszonyítani, azonosítani sem lehetett. Igaz, miközben már gőzerővel folyt a rendszerváltás, még az úgynevezett rendszerváltó erők sem rendelkeztek konkrét tervekkel, kézzelfogható, részletes elképzelésekkel. Nagy általánosságokat hirdettek, hogy jön a szabadság meg a demokrácia, s ezek mintegy automatikusan átformálják a hétköznapjainkat. Hozzátéve, 1989 nyaráig még az úgynevezett rendszerváltó erők se nagyon beszéltek rendszerváltásról. A reformkommunisták, mint a nevük is mutatja, reformokat akartak, de az ellenzék is csak az újratemetés nyomán, a kerekasztal-tárgyalások idején kezdett következetesen rendszerváltást emlegetni. Így nem csoda, hogy a rendszerváltásnak nem készültek forgatókönyvei, ami mégis elkészült, az meg arról szólt, miként lehet a rendszerváltást (a hatalom átadását) megakadályozni.
Az állampárt ’89-ben sem kapcsolt
Már gőzerővel alakultak a különböző pártok, az MSZMP ideológusai még mindig azt hajtogatták, történelmileg úgy alakult, hogy hazánkban egypárti pluralizmus van, mert a Magyar Szocialista Munkáspárt egy olyan tökéletes szervezet, amelyikben minden létező és elképzelhető haladó eszme jelen van, úgyhogy bármely más párt csak megzavarná a boldogan élő magyar társadalom idilli nyugalmát. Elég lassan jutott el az apparátus agyáig, hogy hazánkat nemcsak az imperialisták fellazító politikája nyomán fellépő ideológiai válság veszélye fenyegeti, sokkal inkább küszöbönáll a gazdaság összeomolása, márpedig annak bekövetkeztét mindenki a tökéletes párt számlájára írta volna.
1989 elején az agytröszt úgy döntött, ha továbbra is a kezükben akarják tartani az események irányítását, nem ragaszkodhatnak mereven a „szocialista pluralizmus” doktrínájához – pedig azt a baromságot tartották egyik legragyogóbb szellemi terméküknek –, hanem engedményeket kell tenniük a valódi pluralizmus javára, élére kell állniuk a többpártrendszerre történő áttérést és hatalommegosztást szorgalmazó erőknek. Ez látszott a legalkalmasabb módszernek arra, hogy élét vegyék az ellenzékiek fokozatosan radikalizálódó követeléseinek, továbbra is a saját elképzeléseik szerint alakíthassák a folyamatokat, megakadályozzák a lényegi változásokat, s kisebb, hamar korrigálható veszteségek árán megtartsák minden téren a hatalmukat.
A koncepció kidolgozása Fejti György érdeme volt. Fejti árva gyerek volt, amely sajnálatos állapot az MSZMP-ben különös jelentőséggel bírt. Egy olyan szervezetben, amelyikben a másikról gyűjtött kompromittáló ismeretek jelentették a szellemi tőkét, ezért az ősök bűneit hetedíziglen számon tartották, csak az árvák indultak tiszta lappal. Fejtit a mozgalom másik „árvájához”, Maróthy Lászlóhoz hasonlóan a gyermektelen Kádár házaspár – elsősorban Kádárné – karolta fel, s támogatta. Fejti a KISZ-es karrierével kiérdemelte a legmagasabb párttisztségeket, így a párt számára egyre kritikusabbá váló időkben, 1987-től 1989 nyaráig, az MSZMP KB fegyveres testületeket felügyelő titkára volt. Fejti előterjesztését az MSZMP KB 1989. február 10–11-i ülésén ismertették, vitatták meg és fogadták el mint a párt követendő stratégiáját. (A dokumentum teljes szövegét a Történelmi Szemle 2009. 1. száma, némileg rövidített változatát a História 2009. 1. száma közölte.) A mű természetesen „Szigorúan bizalmas!” minősítéssel, a Gondolatok a politikai rendszer reformjáról, a hatalomgyakorlás megosztásáról címet viseli.
Polgárháborús veszéllyel riogattak
Az elején kifejti, hogy a szocialista pluralizmustól el kell jutni a hatalomgyakorlás pluralizmusához, miközben azon meglepő kijelentésre ragadtatja magát, hogy a szervezeti pluralizmus történelmileg legmagasabb formája a pártpluralizmus. Ha ez ilyen nyilvánvaló volt, vajon miért ragaszkodtak negyven éven át oly mereven az egypártrendszerhez? Fejti eltöpreng: „meg tudja-e akadályozni az MSZMP az egyre erőteljesebben kibontakozó pluralizációs folyamatot? Én úgy gondolom, hogy a jogállamiság keretei között nincs lehetőség erre. […] A válasz ezért csak az lehet, hogy az MSZMP – a szükséges és elkerülhetetlen változások élére állva – elfogadja a hatalomgyakorlás fokozatos, kiszámítható keretek között történő megosztását, egyben felvázolja ennek korlátait, kereteit, valamint a saját elgondolását a lebonyolítás menetrendjére és időrendjére. Kiinduló tételként azonban már itt szükségesnek tartom annak leszögezését és axiomatikus tételként történő kezelését, hogy az MSZMP a hatalmat semmilyen körülmények között nem kívánja átadni (ma rajta kívül nincs is kormányképes politikai erő), és a társadalom stabilitását, az anarchia elkerülését minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel megőrzi.”
Őszinte, egyenes beszéd ez, ritkaság a kommunista praxisban, de amikor maguk közt vannak az elvtársak, előfordulhat. A szokásos pártzsargonban eldadogott mellébeszélés helyett Fejti nyíltan felveti a lehetséges nehézségeket is, persze az üdvözítőnek vélt megoldásokkal együtt. „Elsőként fel kell tennünk önmagunk számára a kérdést, hogy egy nyílt, versenyjellegű választás során fennáll-e a veszélye az MSZMP kisebbségbe kerülésének, illetve egy ilyen helyzet milyen következményekkel járhat. A kérdés második felére egyszerűbb a válasz, az MSZMP kisebbségbe kerülése – megfelelő kormányképes politikai erő hiányában, valamint a rendszerváltás veszélye miatt – egészen biztosan súlyos politikai válságot, sőt polgárháborúval fenyegető helyzetet teremtene. Ezt pedig épeszű és józan ember sem az országhatáron belül, sem azon kívül nem akarhatja. Ezt a lehetőséget ezért egészen egyszerűen ki kell zárni.” A kérdés első felére Fejti azt válaszolja, hogy az MSZMP megnyerhetne egy nyílt választást is, de az adott belpolitikai helyzetben a konfrontáció erősödéséhez vezethetne, ezért nem a klasszikus demokrácia szabályai szerint kell megoldást találni, hanem egy időben elnyújtott „kétlépcsős” módszert javasol. „Az első lépcsőben, az 1990-es képviselő-választásokon egy olyan választási technikát kellene – az együttműködésre kész politikai formációkkal közösen – kialakítani, amely a feltételezett erőviszonyok alapján, megoldásos alapon elosztja a képviselői mandátumokat.” A második, 1995-ös vagy korábbi választás már a „klasszikus pártversenyen alapulhatna” Fejti szerint, mert így minden szereplő felkészülhetne egy új típusú választásra.
Fejti a szabad választásokat mindenképpen szerette volna elkerülni, s erre jó esélyt látott, csak megfelelő ellenzéki pártok kellettek volna hozzá. Ezek a bábpártok csak a nevükben különböztek volna az MSZMP-től – elfogadják a szocializmust mint történelmi alternatívát, és a Varsói Szerződést –, remekül asszisztálhattak volna egy kis demokratikus színjátékhoz, amivel a kommunisták újabb évtizedekre garantálhatták volna saját hatalmukat. Az akkori alkotmány 2. paragrafusának 2. pontja így hangzott: A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. Ezen mondat alapján örök rejtély marad, hogy Fejti György és elvtársai miféle felhatalmazás alapján kinek a hatalmát, s vajon kivel akarták megosztani?
Az MSZMP-főtárgyaló öröksége
Fejti mostanában úgy emlékszik vissza azokra az időkre, hogy kizárólag a hazának akart használni, nem a hatalom megtartása vezette. A nemzet hálája azóta is elkíséri, ha esetleg a „progresszív rendszerváltó” kitüntető címére vágyna, azt is megkapná. Hiába váltották le annak idején a párt főtárgyalói tisztségéről, hiába nevezték bukott politikusnak, húsz évvel ezelőtti elképzeléseiből nem veszett el minden (miként megérdemelte volna), hanem egyes elemei részben vagy egészben megvalósultak, s a rendszerváltó szerves részévé váltak. Igaz, a párt a hatalom megtartásának más technikáját alkalmazta – nem a mandátumokat osztotta szét, hanem a nemzeti vagyont, megosztva ezzel a rendszerváltókat is –, Fejti érdemei vitathatatlanok.
Nincs túl sok okunk az ünneplésre.