A te pillanatod

Fogadjunk, hogy több a mobiltelefonok száma, mint amennyi lakosa van Magyarországnak. A rendszerváltás előtt az ország telefonellátottsága siralmas volt. Évtizedekig vártunk vonalra, és viccbe illő volt, ahogy a haldokló családfő a telek mellett a telefonigénylését is az örökösökre hagyta. Most aztán itt a paradicsom. Aki teheti, nem is egy mobiltelefont tart. Fontos ember a köznépnek egyet, amely számon bárki hívhatja, egy másikat, amit csak a szűk kör ismer, és a harmadikon elgügyögik egymásnak, hogy én szeretlek, de én jobban szeretlek, de nem, én sokkal jobban, de nem, mert én még annál is sokkalta jobban, ahogyan az egyik reklám sugallja egészen a zárt osztályig. Eredeti funkciója szerint a telefon azért van, hogy a lábunk közbeiktatása nélkül közöljünk valakivel valamit. A telefonálást nem illett kihallgatni, két ember csevelyében volt valami intim, másra nem tartozó. Ez a mobiltelefonok megjelenésével véget ért. Ránk csapott a telefonáradat. Ott van az Operában két ária között, a moziban a csúcspontnál, bár tilos az iskolában, ott van az órákon, az óvodában, hátha történik valami Norbikával, a nők retiküljében, a férfiak farzsebében, a nyakban madzagon, a kézben csattogtatva, az ágyban két szerelmes közé fektetve, mint korunk Excaliburja. Autóban tilos mobiltelefonálni, ezért idegesítő, amikor sikoltó gumikkal feltűnik a kanyarban a szőke nő (vagy barna férfi), amint egyik fülén a telefonnal küzd, a kezével pedig próbálna kormányozni. A tömegközlekedést a mobiltelefonálóknak találták fel. A lefojtott ciripeléstől az üvöltő tuc-tuc csengőhangig bármikor bekapcsolódhatunk polgártársaink magánéletébe. Olyan országban, ahol külön párt működik a személyiségi jogok védelmén, meg az emberi méltóságon, nehezen magyarázható, hogy a mobiltelefonnal bárkinek bárhol kiadjuk a legszemélyesebb titkainkat is. „Most élhetsz igazán!” Tényleg? Azelőtt nem élhettünk igazán? Rágondolni is rossz, milyen volt az, amikor nem zavarhattak bennünket utazás, evés, alvás, munka, gyónás, vásárlás vagy tárgyalás közben. Most élhetsz igazán! Úgy bizony. Állsz a közértben a kassza előtt, locsogsz, locsogsz és locsogsz. Eszedbe sem jut, hogy megtiszteld a pénztárban ülőt azzal, hogy leveszed a füledről a telefont. Ugyanez a hivatalban, egy kis ügyintézés, egy kis telefonálás a gyereknek, hogy melegítse meg az ebédet, egy kis… stb. Egyre gyakoribb, hogy a tévéfelvételbe belecsörög a riportalany telefonja, vagy a levélária közben felciripel Szabó úr telefonja, anyu jelzi, hogy kész a vacsora, meddig húzza még az a Tosca? Emberek rendre megsértődnek, ha arra kérjük őket, kapcsolják ki a telefonjukat, amíg velünk beszélgetnek. A mobiltársaságok súlyos milliárdokat költenek reklámra. Ha a szabolcsi jégkárosultak csak egy kampány árát megkapnák, már a csirkeól is majolika cseréppel lenne befedve. Folyamatosan nézzük az ajánlatokat és a bombaötleteket. Ma már nemcsak beszélhetsz, de netezhetsz, zenélhetsz, fényképezhetsz, filmezhetsz és használhatod GPS-ként is a mobilodat. A tanárverések vagy más iskolai megalázások lefilmezése nagyon jól mutatnak utóbb a YouTube-on. „Egyre többet adunk” – mondja az egyik szolgáltató, és meg is mutatja, milyen a modern ifjú. Annyira mobilfüggő, hogy abban a pólóban és alsónadrágban távozik otthonról, amiben aludt. Tusolás, fogmosás nuku, a nadrágjába a levegőből ugrik bele, szendvicsét is fél kézzel repíti célba. Mindezt azért, hogy mehess mobilozni, mobilozni és mobilozni. Mert az élet nem áll másból, sugallja a reklám, mint abból a füledre odanőtt ketyeréből.