Istenem, hová leszünk?

Minden magyar felelős minden magyarért – ez a jelmondat olvasható azon a meghívón, amely az Erdély Művészetéért Alapítvány kiállítóhelye, a Vármegye Galéria legutóbbi tárlatára, Kerékgyártó László nagyváradi festőművész Duna-táj című bemutatójára invitálja az érdeklődőket. Nem az első ilyen meghívó ez, hiszen fennállása óta több mint száz egyéni és félszáz csoportos kiállítást rendezett a galéria.

Több száz erdélyi vagy Erdélyhez szorosan kötődő alkotó mutatkozott így be Budapesten, de nemcsak tárlatokat rendezett a galéria, hanem sok-sok más rendezvényre várta vendégeit a kiállítások, szoborállítások, különböző évfordulók alkalmából. S nem is csak a Vármegye utcai kiállítóhely szolgált az alkalomról alkalomra nagy számú érdeklődőt vonzó események színhelyeként: kezdetben, amíg egyáltalán rátaláltak az alapítvány létrehozói az akkor meglehetősen elhanyagolt pincehelyiségre, és abból színvonalas bemutatóhelyet varázsoltak, különböző budapesti és vidéki vendégbemutatókon tárták közönség elé az erdélyi művészet értékeit, s a későbbiekben sem volt idegen tőlük a gondolat, hogy „külső helyszíneken” szervezett eseményeken népszerűsítsék azokat.
Az Én Istenem, hová leszünk? … című, tekintélyes terjedelmű, gazdagon illusztrált kötet, amely az alapítvány két évtizedére (1988–2008) emlékezik, részletesen felsorolja, újságcikkek, katalógusbevezetők együttesével mutatja be a Vármegye Galériában létrejötte, 1992 óta rendezett tárlatokat, az alapítvány által korábban szervezet kiállításokat, magának az alapítványnak a történetét. És persze ennél sokkal többet is ad, hiszen megrajzolja az olvasó előtt annak az embernek, Hajdú Demeter Dénesnek (1934–2005) a szellemi arcképét, aki megálmodta az alapítványt, s lelkesen dolgozott a siker érdekében, egészen haláláig. Az ő munkásságát felidézve pedig tovább árnyalja azt a képet, amelyet a kiállítások, illetve a hozzájuk kötődő írások révén alkothatunk a kortárs erdélyi művészetről, s ezen túlmenően a magyar kultúra állapotairól, a magyarság sorskérdéseiről.
Magának az alapítványnak a létrejötte is szorosan kötődött a magyar társadalom létkérdéseihez, a változások iránti vágyához, hiszen szorosan kapcsolódott a lakiteleki találkozóhoz, azokhoz a törekvésekhez, amelyek számára a magyar múlt valódi értékeinek a felmutatása éppen olyan fontos volt, mint a határokon átívelő szellemi egység újrateremtése, a művészet és az élet közötti határ lebontása. Így hozta létre 1988. március 30-án – egészen véletlenül a Fidesz megalakulásának a napján – barátaival együtt öt ember, Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit az Erdély Művészetért Alapítványt. Kós Károlytól Kopacz Máriáig, Zsögödi Nagy Imrétől Zöld Péterig, Páll Lajostól Nagy Jánosig, Szervátiusz Jenőtől és Tibortól Véső Ágostonig se szeri, se száma a galéria tárlatain megidézett életműveknek, s a méltatók köre is nagyon széles, hiszen művészettörténészektől irodalmárokon társadalomtudósokon át politikusokig, közéleti szereplőkig terjed, mindazokat átfogja, akik ugyanazt az elvet vallják, amely az alapítvány Szabó Dezsőtől idézett jelmondatában megfogalmazódik.
A könyv első részének írásai a tárlatokon keresztül foglalkoznak közös ügyeinkkel. A kötet második részében azután a képzőművészet mellett megjelenik a néprajz, a szociológia, a történelem, a hitélet, szó esik könyvekről, szerzőkről, élőkről és elhunytakról, újra és újra emberekről, akik a Kárpát-medencében vagy a Kárpátok keleti lejtőin élnek. Hajdú Demeter Dénes írásaiból olvashatunk válogatást, amelyekből az válik nyilvánvalóvá, miért is fontos a közös felelősségvállalás. A székelység, csángóság veszélyeztetett értékeiről írt újra és újra makacs elszántsággal, azokat méltatja, akik ezekért harcoltak. S a kötet utolsó oldalán, az „utolsó moldvai pogocsás” Lakatos Demeter (1911–1974) egyik legszebb írását idézi, hogy segítsen felelni a kötet címében megfogalmazott aggódó kérdésre: „Nem felejtem el szoho szem / Apómat / Kishike det voltam nekem / Mit mondot / Ot vagyand a mük országunk / Tud meg iul / Ot hul a nop minden eszte / Leszentul.”
(Én Istenem, hová leszünk? … Húszéves az Erdély Művészetéért Alapítvány, szerkesztette dr. Deé Nagy Anikó és Demeter Ervin.)