Kerti parti

Nem akarta hazavinni a munkát László Zoltán rendőr főtörzsőrmester, de amikor tákosi háza udvarán locsoláshoz készült, annyit látott, hogy a közút felől kertjébe rohan egy férfi, majd elrejtőzik az almafái között. A beregsurányi határrendészeti kirendeltség szabadnapos rendőre kénytelen volt szolgálatba helyezni magát és ukrán határsértőt fogni.

Ezrek és ezrek indulnak útnak ma is, hogy a jobb megélhetés reményében illegálisan eljussanak valamelyik nyugat-európai országba. Ebből a szempontból igen népszerű Ukrajna felől a magyar a határ, az álom, az Európai Unió kapuja.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében gyakran találnak a határőrség feladatait átvett rendőrök embercsempészek segítségével a határon átjutott embereket. László Zoltán főtörzsőrmester a saját kertjében talált almafák között megbúvó idegent.
A beregsurányi rendőrségi központtól alig száz méterre található az unió keleti kapuja, a magyar– ukrán határ. Ide látszanak a beregszászi hegyek. A harminchárom éves László Zoltán főtörzsőrmester géplakatos szakmát tanult, majd, mivel nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, asztalosnak, fafaragónak képezte át magát és leérettségizett. Sorkötelesként vonult be katonának, majd a leszerelést követően, 1997 őszén határőrnek állt. Napi feladatként Beregdaróctól Tarpáig járőrözött, határvadászként dolgozott, s belekóstolt az embert próbáló, nem szokványos munkakörökbe is: amikor 2001-ben a Tisza elöntötte Tákost, a polgármesteri hivatal traktorát vezetve mentette az embereket s az értékeket.
Aztán határőrből rendőr lett, mikor a közös uniós határ kiterjesztése, a schengeni övezetbe kerülésünk után másképp oszlottak meg a feladatok, mint korábban, és a határőrséget a rendőrséghez „integrálták”. A mundércserével kapcsolatban rövid gondolkozási időt kapott, de erre nem volt szükség: aki hivatásszerűen határőr, az ugyanúgy lehet korábbi munkaterületén maradva rendőr is. Sőt, idővel az egyik országos rendőrszakszervezet helyi titkárává is vált.
És hazaviszi a munkáját… Nemrég történt. A határrendész fiatalember épp csak hazatért a szolgálatból, s a kert locsolásához kezdett, amikor egy mentő szirénázására felkapta a fejét, és a 41-es útról berohanó férfira lett figyelmes, aki le is feküdt az egyik almafa tövéhez. Rögtön odasietett, köszönt, majd a zsebéből kivette a rendőrjelvényt, és rendőrigazolványát felmutatva „szolgálatba helyezte magát”. Kérte az útlevelet, de az ukrán férfi csak személyi igazolványt tudott felmutatni, így nem igazolta Magyarországon tartózkodásának jogszerűségét.
– Egyértelműnek tűnt, hogy útlevél és vízum nélkül az Európai Unió schengeni határait megsértő emberrel állok szemben – fogalmaz kicsit hivatalosan a fiatal rendőr. – Felsétáltunk a házhoz, s értesítettem a beregsurányi kirendeltség ügyeletét. A feltételezett, magyarul nem beszélő határsértőt átadtam a kollégáknak – teszi hozzá.
Egy ilyen nem éppen hétköznapi történet óhatatlanul kíváncsiságot vált ki még az intézkedő rendőrből is. Másnap, amikor bement dolgozni, még kezet is fogott emberével. Kiderült, az ukrán–magyar határtól távoli vidéken élő fiatal férfi szerencsét akart próbálni, munkalehetőségben és megélhetésben bízva a zöldhatáron szökött országunkba.
– Bár gyakran fognak el a határon átvetődött külföldieket, ez azért mégsem szokványos történet. Híre ment a testületben? – kérdezem a nyilvánosságtól bevallottan ódzkodó főtörzsőrmestertől.
– Sokan gratuláltak és élcelődtek, volt, aki azzal poénkodott, hogy biztosan feketemunkásként alkalmaztam, s most, hogy esedékes lett volna a kifizetése, behoztam az ügyeletre, mert így olcsóbban jövök ki.
Annyi igaz, hogy László Zoltán röghöz kötött. A világ minden kincséért sem költözne el a Beregből. Bárhol jár az országban, lakhelyéről a szilvapálinka, a sok almafa, a régi fakazettás templomok, no és a fenyegető árvizek, valamint a misztikus ukrán határ jut az emberek eszébe.
– De azt senki sem tudja – mondja –, hogy leszámítva a megélhetési nehézségeket, jó itt élni.