Király, herceg, gróf

Meghalt Michael Jackson. Ez egyelőre tény, bár nyilván majd többen látni vélik, amint felbukkan, mint Arthur Rimbaud, Elvis Presley, Jim Morrison, napszemüvegben, különös kalapban, meghatározhatatlan orral, utánozhatatlan spiccel. Mert a történet tényleg thriller. Lekötött, kemény, viszszatérős koncertturné ígérete, az első tucat már vakon telt házas, aztán a főszereplő gyomrában egyszer csak nincsen kaja, csak némi gyógyszer, viszont tele van tűszúrással, csontsovány és tök kopasz, már amennyiben hinni lehet az első felindulásnak, és emlegetnek bőrrákot is.
Azt mondják most, így halt meg a pop hercege vagy királya, vagy mije. Na most, először is rendes főrangok nem halnak meg ily méltatlanul (ahhoz legalább egy vadkan kell), hacsak nincs oltári pech, és előbb akkor is birodalmakat hoznak létre, vagy minimum sziklákat szednek szét az áthaladás érdekében.
Szögezzük le az elején: Michael Jackson (isten nyugosztalja!) nem hasonlítható Presleyhez (a Király, aki megváltoztatott mindent a rock and rollban, sőt nagyjából kitalálta azt), Rimbaud-hoz pláne nem, de még Lennon szemüvegéhez sem. Morrisonnak meg jobb volt a Ray Banje és az életműve.
A pop hercege pedig Prince, egy igazi zseni, aki kábé szegény Jackóval együtt tűnt fel (mármint szólistaként), és aki valóban összerakta a bluest, a soult, a gospelt, és az egészet poppá gyúrta. Ezeken a rideg tényeken az sem változtat, hogy most elhunyt Amerika Zámbó Jimmyje.
Michael Jackson igazi Billboard-sztár volt, a listák hercege, aki ipari mennyiségű hanglemezt adott el (meggyászoljuk majd az ABBA tagjait is, ha eljön az ideje). És végtelenül szerencsétlen ember, akit egyszerű lenne kizárólag a szórakoztatóipar áldozatának kikiáltani.
Szegény Jacko alighanem elsősorban önmaga áldozata volt, fényes lehetőséghalmaz túlkísértője, fehérnél is haloványabb árnyék, hogy egy másik popklaszszikust idézzünk. Totális identitászavar, márpedig ez eleve megkérdőjelezi a vezérszerepet, amelyet a tehetség szinte kötelezővé tenne. Merthogy végtelenül tehetséges emberről beszélünk, az nem kétséges. Tehetséges énekes, táncos, komikus, üzletember.
Nézzük, hogy alakult ki mindez! Ötéves volt, amikor először fellépett testvéreivel. Cirkusz a javából, bájos mikrofonfejű gyerekekkel: rögtön meg is nyertek egy harlemi tehetségkutató versenyt, és a családot leszerződtette a Motown, a legsikeresebb fekete (funky, soul, pop) zenészek kiadója. Röpke évtized alatt tizenegy lemezük jelent meg, a Jackson Five több mint százmillió lemezt adott el, és még Csiba Lajos is játszotta őket a Melódiakoktélban.
Aztán már mindegy volt, ki erre, ki arra; Michael szerepet kapott a Wizben, Diana Ross (embléma ebben a kultúrkörben) partnere lehetett – ő volt az első nő, akihez hasonlítani akart. És itt kezdődtek (vagy inkább máris tetőztek) a bajok. Ez persze nem látszott a vakító fényben, hiszen első szólólemezéből, az Off The Wallból azonnal elpasszoltak húszmillió példányt, majd 1982-ben megjelent a Thriller, minden idők legjobban fogyó könnyűzenei terméke, melyről még komolyan vehető popítészek is azt írták, hogy jó.
Íme, a nyolcvanas évek eleje (sapkában jöttek, Bereményi–Cseh után), íme MJ, a szupersztár. Három évre rá Lionel Richie-vel (van-e, ki e nevet nem ismeri?) megírja a We Are The Worldöt, ez a karrier csúcspontja, a jelenség eléri Hofi Géza ingerküszöbét is. Ettől kezdve inkább a bulvárban él velünk mint valami történelem. Egyébként az is: élete és halála tökéletes felmutatás, jobb idők történészei remek kor- és kórképet kaphatnak belőle. Valami barom kitalálta a párhuzamot Lennonnal (meghatározó, irányt mutató stb.), és ez az Ady–Szabolcska szintű összehasonlítás (félreértés ne essék, Szabolcska Mihály kellemes költő volt, de álljon meg a fáklyásmenet, kérdezzük Karinthyt, a Frigyest!) bemasírozott a köztudatba.
Egyfelől megjelent ez a makacs dezinformáció, másrészt soha nem látott konjunktúrája támadt a plasztikai sebészet nevű üzletágnak, azóta is robbannak a műmellek a repülőgépeken. Új orr, új arccsontok, kifehérített bőr, ráadásként oxigénsátorban alvás (pedig ez csak egy film promóciójának része volt) és élettársi közösség egy csimpánzzal. De az igazi pszichiátriai csúcspont a házasság a Presley lánnyal, király, királylány, herceg – na, itt kellett volna a mestert megmenteni. Krónikus fogyókúra, anorexia és több orvosi szakvélemény arról, hogy az a baj, hogy Jacko nem tudja, hogy is néz ki valójában. És lássunk újabb csodát, erre megjelenik a Man In The Mirror (Ember a tükörben) című album. Aztán az első (ön-)életrajzi könyv, a Moon Walk, melyből kiderült, hogy a most sajtótájékoztatókon ordítozó, műbőrkalapos papa kegyetlenül vegzálta gyerekkorában; a későbbi pedofíliavádakról most ne írjunk inkább.
Viszont lett még Neverland farm tizenhétmillió dollárért, tizenegy négyzetkilométeren, óriáskerékkel, mozival és állatkerttel. A bulvár ezt is a rovására írta, holott ez volt a legszimpatikusabb vonása és dobása: az örök gyerek, aki nem hajlandó felnőni. Ezeknek? És létrehozta a Heal The World alapítványt afrikai AIDS-es gyerekek támogatására, sok millió dollárral, segítette az UNESCO-t, a Nelson Mandela Alapítványt, a Vöröskeresztet, ő volt a föld legtöbbet jótékonykodó embere. Nyilván volt miből (a legtöbb pénz még csak nem is saját dalaiból jött be, az övé volt az összes Eminem-, Shakira-, Beck- és Beatles-dal jogdíja is), de akkor is. Ebben lehet példakép.
A zenét viszont hagyjuk másokra! Ez a popherceges izé állítólag egy másik ápolttól, Elizabeth Taylortól származik. Felejtsük el és kezeljük a helyén azt a jelenséget, amelyet Michael Jacksonnak hívtak. Helyén az embert, mert megérdemli.