Nekünk sorscsapás, nekik csoda

Ma ötvenöt esztendeje, 1954. július 4-én veszítette el a magyar labdarúgó-válogatott, közismert és közkedvelt nevén az Aranycsapat 3-2-re – ahogyan akkoriban írták, 3:2-re – a Németország elleni világbajnoki döntőt Svájcban, a berni Wankdorf-stadionban. A futballtörténelem legmegdöbbentőbb meglepetéssel zárult vb-fináléjának fordulatairól már számos (vagy inkább számtalan) alkalommal megemlékeztek, mint ahogyan arról is, hogy a vereség hatásai messze túlmutattak a sport keretein. Az alábbiakban kiderül, hogy ez a német győzelem esetében ugyanígy igaz; kísérletet teszünk rá, hogy a berni mérkőzésre ne mint sorscsapásra, hanem mint csodára tekintsünk vissza, a világbajnok szemszögéből.

Fél évszázadunk volt rá, hogy feldolgozzuk a már-már feldolgozhatatlant. A kerek évfordulókon megszólaltattunk minden élő résztvevőt, idéztük és megidéztük a holtakat. A németek június 20-i 8-3-as elintézéséről, Puskás sérüléséről, a nélküle megvívott negyed- és elődöntőről, az előző vb első két helyezettjének, Brazíliának és Uruguaynak a kiveréséről, a kapitány visszatéréséről, a döntőre felforgatott összeállításról, az így is 2-0-s villámrajtról, az azt követő fordításról és traumáról, Puskás meg nem adott, egyébként nyilvánvalóan szabályos góljáról, a valószínűleg mindörökre elveszített esélyről már megírták, amit kellett és lehetett. Olykor talán azt is, amit nem kellett volna.
Az ötvenötödik évfordulón ezért koncepciót váltunk, és beleképzeljük magunkat a győztes általában roppant kellemes, de számunkra ezúttal teljességgel idegen szerepébe. Kezdjük ezért egy meghökkentő, mégis roppant jellemző véleménnyel, amely Sönke Wortmanntól, a Das Wunder von Bern – A berni csoda – című, 2003-ban készült film forgatókönyvírójától és rendezőjétől származik: „A háború utáni Németország történetében két napról tudja minden német pontosan, hol tartózkodott akkor: az egyik a berlini fal leomlása, a másik a válogatott meglepetésszerű győzelme a világbajnokság 1954. július 4-i döntőjében, amelyet azóta is a berni csodaként emlegetnek. 3:2 – Németország világbajnok lett, és az egész nemzet örömmámorban úszott. De e történelmi pillanatot nemcsak a focicsapat győzelme feletti öröm, hanem egyfajta kollektív boldogság is áthatotta, amely biztató felszabadultságot hozott a Harmadik Birodalom sötét évei után.”
Lúdbőröztető szavak, mint ahogyan a melodramatikus, helyenként túlpoentírozott, sémákra épülő film egyes jelenetei is azok. Az alaptörténetről ezúttal legyen elég annyi: a 11 éves esseni kisfiú, Matthias édesanyjával és két testvérével él, és szovjet hadifogságban lévő édesapja hiányában Helmut Rahn labdarúgóban lel rá a rajongott pótpapára. Aztán az igazi is hazatér, de megkeseredettségében, zordságában sehogy sem találja meg az utat a gyermekeihez, míg a diadalmas vb-döntő végre össze nem hozza a családot.
Meg az országot. Közismert, hogy a második világháborút követően a németek e vb-elsőséggel rázták le magukról a vesztes és vétkes nemzet bélyegét. A győzteseket évtizedek múltán is ennek megfelelően, hősként tisztelték, hogy mást ne mondjunk, az ötvenedik évfordulón, 2004 nyarán Essenben felavatták Helmut Rahnnak a harmadik gól előtti testtartását megörökítő, életnagyságú, 176 centiméter magas szobrát – mindezt hol másutt, mint a Rahn téren, a városi stadion előtt.
Szerintünk ehhez a magyar válogatott és főleg a vezetőség több szarvashibája és nagy adag balszerencséje kellett, kevésbé racionálisan és átcsúszva némi misztikumba, Bernben teljesedett be az évszázados átok. Német szemszögből természetesen ez is egészen másképpen fest: csoda történt, de megszolgált csoda, hála Sepp Herberger szövetségi edző zsenialitásának. Aki a csoportmeccset szándékosan feladta, hiszen a döntőre öt játékost cserélt és további posztokon módosított. Ezzel a 8-3-mal egyrészt elaltatta Sebes Gusztávot és legénységét, másrészt, élve a faramuci lebonyolítási rend kínálta lehetőségekkel, az egyértelműen könnyebb ágra manőverezte a saját alakulatát. Mi a magunk részéről ilyen előrelátást talán nem feltételezünk, de az tény, hogy a Nationalelf az egyenes kieséses szakaszban aránylag simán lépett túl Jugoszlávián (2-0) és Ausztrián (6-1), miközben a mieink keményen megszenvedtek a brazilokkal, majd Uruguayjal (kétszer 4-2, utóbbi hosszabbítás után született meg.) A döntő napján szakadó eső – a Fritz Walter-időjárás, utalva arra, hogy a csapatkapitány imádta a vízi focit – és az Adidas-alapító Adi Dassler által kifejlesztett csavaros stopli mind-mind hozzájárult a világszerte megdöbbenést keltő végkifejlethez.
Hogy befejezésként valami biztatót is mondjunk, a bernihez fogható szenzációt a magyar válogatott közeli és távoli jövőben kizárólag pozitív előjellel képes szállítani; jelen helyzetünkből csak radikálisan emelkedni lehet, süllyedni nem.