A hét elején gyászkeretben vagy épp címoldalán sötét árnyalattal jelent meg több francia baloldali napilap. Nem Michael Jacksonra emlékeztek, ezen már túl vannak. A nagybetűs címek sokkal húsbavágóbb dolgok iránt érdeklődtek: „Ennyire el vagyunk adósodva?”, vagy „Csőd szélén a francia állam?” A lapok ezekre az egyelőre csupán gyanúként felmerülő kérdésekre épp az államfő, Nicolas Sarkozy egy héttel korábban a francia parlament két háza, a nemzetgyűlés és a szenátus előtt a versailles-i palotában elmondott beszédéből következtettek.
Utoljára 134 éve fordult elő, hogy francia elnök beszédet intézett a képviselőkhöz. Korábban kifejezetten tiltották, de alkotmánymódosítással két év óta újból van lehetőség rá. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy Sarkozy élni merjen azzal az – nyilván amerikai és brit mintára megvalósuló – eszközzel, amely a képviselőkön keresztül a francia nemzet egészéhez kíván szólni: az „uralkodó” kivételes alkalmakkor üzenetet intézhet a néphez. Ez adott, a válság jó alkalom erre. „Ez színtiszta bonapartizmus, amely önkényeskedés és pragmatizmus egyértelmű keveréke” – jelentette ki a baloldali Libération lapban Sarkozy akciójának egyik heves bírálója. A páratlan versailles-i kongresszus pompája vagy félmillió euróba került a francia költségvetésnek, azaz minden adófizetőnek.
Ez kiváló kormányfői beszéd volt – humorizáltak a szocialista ellenzék soraiban; egyesek még azt is hozzáfűzték: kampányfelszólalásnak páratlan. A parlamenti többség képviselői ugyanakkor programadó jellegét, összefogást sürgető elemeit domborították ki. Viszont többen is hiányolták a beszédből a nagy ívű gondolatokat, mondván, talán túlságosan elmerült a részletekben az elnök. „A köztársaság területén nem üdvözlendő a burka viselése” – jelentette ki Nicolas Sarkozy, de nyilván a beszéd szerzői előzetesen nem gondolták végig, hogy a nagy tévétársaságok szinte ezt az egyetlen mondatot emelik ki a majd egyórás szövegből.
De ne merüljünk el a pró és kontra érvekben: vajon mit is mondott Sarkozy, amelyből ilyen gyászos következtetéseket lehetett levonni az ország sorsáról? Az elnök először is azt rögzítette, hogy ő nem fog végrehajtani megszorításokat, adóemeléseket, hogy így növelje az állam bevételét. Ezt azért nem árt szem előtt tartani. Ám a beruházások a „jövő Franciaországába” kellenek, hogy a válság évei múltával az ország jó helyzetből indulhasson el felfelé a lejtőn. Az elnök ennek finanszírozására nemzeti kölcsönt szervez, amelyről három hónap múlva, őszre várja a kormány javaslatait, amelyeket a társadalom minden rétegével egyeztetni kell. Mint Sarkozy hangsúlyozta, ebből a kölcsönből kizárólag nagy terveket fognak pénzelni, amelyeknek közvetlen gazdasági hozadékuk lesz, tehát szóba sem jöhet az állam mindennapi fenntartásának, költségeinek fedezése, sőt még gazdaságbeindítási próbálkozásai sem. Arra rendelkezésre állnak a költségvetési források.
Miről lehet szó? – ezt már a hét végi ülésen a párizsi kormánytagok próbálták meghatározni. A francia gazdaság nemzetközi lemaradásának behozása, a gazdaság törékenységének megakadályozása, de minden esetben munkahelyek létrehozása. Mely területeken? Szakképzés, oktatás, területfejlesztés, kutatás, egészségügy, innováció. Konkrétabban? Számítógépipar, rendszerfejlesztés, nano-, bio- és ökotechnológia, a jövő autójának kifejlesztése. „Olyan terveket szeretnénk látni, mint a hatvanas években volt az atomtechnológia fejlesztése, a hetvenes–nyolcvanas esztendőkben a TGV szupervasút, vagy a közelmúltban az Airbus, amelyek Franciaországot jelképezik” – fejtette ki elképzeléseit a Le Figaro napilapban Francois Fillon kormányfő.
De miért kell ehhez népkölcsönt szervezni, mikor mindenki tudja, hogy ez az államnak sokkal többe kerül, mint ha a pénzpiacon venne fel összeget? – teszik fel a kérdést még azok a szakértők is, akik inkább a kormány oldalához húznak. Hiszen Franciaországnak azért a nemzetközi piacokon is adnak hitelt. Pedagógia – nagyjából így összegezhetnénk azt a politikai szándékot, amely rendkívül erős jelképes értelmet hordoz. Az egyszerű állampolgár is érezze a felelősséget a jövőért. Tevékenyen vegyen részt annak alakításában, hiszen az államelnök nem egyedül hozza a döntéseket. Az államfő átruházza a feladatot a kormányra, amely egyeztet a társadalom különböző rétegeivel, így ha akar, minden ember bele tud szólni, hogy az ő pénze milyen beruházásokat szolgáljon. Új kor, új döntéshozatali módszerek. „A válság megváltoztatta a lapleosztást – mondta Versailles-ban Sarkozy. – A francia modellnek újból esélye van.” Mármint a központosított állami rendszernek.
Mennyi pénzre számítanak a franciák? Az első közvélemény-kutatás szerint 17 százalék kedvezően nyilatkozott a kölcsönről. A vállalatok viszont azonnal elzárkóztak, nekik így is sok a bajuk. A Sarkozy beszédeiért felelős Henri Guaino szerint – akit sokan ötletgazdaként tartanak számon – ha 80–100 milliárd euró összejönne, az óriási siker lenne. A franciák különböző megtakarításokban fekvő pénze mintegy 5000 milliárd euró.
Franciaország idei deficitje várhatóan 140 milliárd euró lesz, amely az éves nemzeti terméknek hét-hét és fél százaléka. Az összeladósodás 1400 milliárd euró, az éves nemzeti termék 74 százaléka! Az évek óta növekvő számok valóban riasztók. Az előrejelzések ugyan mérséklődést mutatnak a következő esztendőkben, ám ha nem tesznek semmit, akkor „Franciaország egy olyan veszélyes zónába érhet, ahol a hatások ellenőrizhetetlenné válnak” – figyelmeztetett a jobboldali Philippe Séguin, a francia számvevőszék elnöke. A francia államfő nyilván tisztában van az eladósodás veszélyével, hiszen Séguin egyik tanítványa volt politikailag és gazdaságilag is.
Ötéves elnökségének feléhez közeledve Nicolas Sarkozy a várakozásoknál jobban átalakította a kormányt. Nyolc új miniszter jött, és többen tárcát váltottak a kabinetben. A kulcsfontosságú posztokon azonban nem történt változás: Christine Lagardere megőrizte gazdasági és pénzügyminiszterségét, és Bernard Kouchner megmaradt a külügyek élén, aki talán a baloldal felé nyitás védelmét is élvezi. Ennek a politikának újabb megnyilvánulása Frédéric Mitterrand-nak, a volt elnök, Francois Mitterrand unokaöccsének kulturális miniszterré válása. A kormányváltozás egyértelmű sztárja ő volt (lásd keretes írásunkat), a megkérdezett franciák 75 százaléka jó döntésnek tartotta azt, hogy személyére esett a választás.
A múlt hét eseményeit fokozandó, Nicolas Sarkozy többször elhalasztott utazásra vállalkozott: felkereste az Antillákon a két tengerentúli francia megyét, Martinique-ot és Guadeloupe-ot. Az év elején a két szigeten több mint egy hónapig zajlottak általános munkabeszüntetések, amelyeket a drágaság elleni tiltakozás váltott ki. Azóta megnyugodtak a kedélyek: Párizs a zsebébe nyúlt, és egy kis pénzösszeg juttatásával enyhített a helyzeten, de korántsem jött el a társadalmi béke.
Sarkozy kétnapos villámlátogatásával azt akarta példázni, hogy Párizs igenis odafigyel a tengerentúli területek sorsára. Sőt Martinique-on olyan javaslattal állt elő, amellyel meglepte a sziget lakosságát: ha akarják, akkor népszavazást tarthatnak Martinique autonómiájáról. „Amiről ma vitát folytathatunk, az nem a függetlenség, hanem az autonómia bizonyos foka. Franciaország nem lenne Franciaország Martinique nélkül” – kedveskedett kissé a karib-tengeri sziget lakóinak.
Guadeloupe, ahol az év elején a sztrájkok – rendkívül heves összecsapásokkal fűszerezve – több mint negyven napig tartottak, érdekes módon nem akar függetlenedni Franciaországtól. Itt még egy autonómiáról szóló népszavazást is elvesztenénk, ehhez meg kell érni a feltételeknek – mondta az Express francia hetilapnak nyilatkozó helyi politikus. Koránt sincs összekötve a két sziget sorsa – jelentette ki a francia elnök.
„Hogyan tekinthetnék magukat köztársaságunk teljes jogú polgárainak, ha mi az egyenlőségre tett ígéretünket ilyen kevéssé teljesítjük, amely különben minden állampolgárnak jár?” – tette fel a kérdést még Versailles-ban Nicolas Sarkozy. Szorosabbra kellene fűzni a mára igencsak meglazult szálakat. De vajon lehet-e kutyafuttában?
