Sárból gyémánt

L A S S Í T Ó S Á V

Mint a mesében: a gasztronómiai élményekre vágyó Szindbád reményt veszve sétál Budapesten, a tragikus állapotban lévő vendéglátóhelyek között, és valahogy elvetődik a „pesti csikágó” bugyraiba, ahol egy pincében aztán megtörténik a varázslat. Ma persze már a mesék sem a régiek, még meg sem történik a csoda, máris Fókusz-riport lesz belőle. Az Olimpia éttermet is felfedezték már, „szájára vett a falu”, de most legalább jó értelemben, így hetekkel előtte kell asztalt foglalni.
Ott téblábolunk néhányan a hetedik kerület közepén, még a taxis sem találja a helyet. Hét óra pár perckor aztán kinyílik egy ajtó, és lemegy a szuterénbe pontosan annyi vendég, ahány hely van az étteremben. Húszan sem vagyunk, és még nem tudjuk, hogy a több mint négy órán át tartó utazás után mindannyian bajtársakként megyünk haza.
Étlap nincs, a táblára csak az alapanyagokat írták fel, a fogások árait és egy mondatot: Ne feledjétek Bernard Pacaud-t! Az utalás egyértelmű, a párizsi séf a világ egyik legjobbja, és az alapanyagok alázatos szolgája. Ez a hely a bizalomról szól – egy estére átadom magam a séfnek.
Öt fogást választunk (ötezer-kilencszázba kerül ez majd nekünk), de hetet-nyolcat kapunk helyette. A személyzet nem tolakodó, de szakszerű, és jóízűen elbeszélget a vendéggel. Natur tejből kapjuk a biovajat üdvözlőfalatként, és olyan kenyeret hozzá, hogy azonnal elolvad az ember (miért van az, hogy a magyar éttermek többsége már a kenyérnél elvérzik?). Mangós kacsamáj heringfilével az előétel, és már az első tálnál kifogyunk a jelzőkből. Az idő lassan, de nem unalmasan csordogál – ide nem sietős üzleti vacsorára kell jönni, hanem barátokkal-szerelmekkel, akikkel a csend sem elviselhetetlen. Krumplileves a második tál, de erről sem Kádár jut eszünkbe, hanem jóságos nagymamák, akik kötényük aljával fogták meg a forró lábos fülét. Az erős kezdés után jön egy kisebb hullámvölgy (bébipolip zöldségekkel), ám a következő ételünk (rókagombás penne párolt borjúnyelvvel) után az ember fiának már sírhatnékja van, hogy ez miért adatik meg ennyire kevésszer az életben. Megérkezik a főétel, bárány finomfőzelékkel és joghurthabbal, és még azok is leborulnak a séf nagysága előtt, akik életükben nem ettek bárányt, mert féltek a faggyúíztől. A királyi étkek mellé császári borok jönnek, a sommelier jó ütemben, fantasztikus érzéssel hozza azt, ami éppen oda illik. A desszert (karamellizált citromhab eperrel és málnával) a Szepsy 2006-os szamorodnijával érkezik, és a társaságunkban lévő hölgyek elalélnak a gyönyörtől.
Amire felocsúdunk, már éjfél, de kit érdekel: életünk egyik legnagyobb gasztronómiai élményében volt részünk, ráadásul itthon, ismerős ízekkel dolgozó konyhával. Slow food, magyar módra – dicséret érte Takács Lajosnak és Csongrádi Csabának! A számla sem mellbevágó, italokkal együtt fejenként tízezer alatt megússzuk; jól lakottan, de nem elnehezült gyomorral indulunk vissza a pesti éjszakába.