Sztárallűrök nélkül

Supergroup. A kifejezés a rockzenében terjedt el talán akkor, amikor az egykori Yes-, King Crimson-, Emerson, Lake and Palmer- és Buggles-zenészekből verbuválódott Asia összeállt a 80-as évek legelején. Az a csapat igazolta a várakozásokat, évtizedének legjelentősebb progresszív/AOR zenekara volt.
2009-ben pedig itt van a Csirkeláb, azaz a Chickenfoot. Minden tagja mind a szakma, mind pedig a közönség által elismert zenész. Mindezek tetejébe még jó barátok is, s az első közös jammelésük (örömzene) azt bizonyította, hogy valahol a hetvenes években gyökerező hard rock környékén tapintható ki a közös pont. A két Van Halenből kiutált tag, Sammy Hagar énekes és Michael Anthony basszusgitáros, a Red Hot Chilli Peppers ütőse, Chad Smith, valamint a 80-as években feltűnt és azóta is töretlenül népszerű gitáros zseni Joe Satriani alkotta kvartett első albumának nem jósolok további 5-6 lemezt. Nem a minőség vagy a hangszeres tudás hiánya mondatja ezt velem, hiszen ezeknél a vén rókáknál minden egyben van. Inkább a tagok egyéb munkái, kötelezettségei tennék nehézzé a tartós folytatást.
A lemez elsőre nem tűnik direktnek. Nem slágerekkel operál, inkább könnyed zenekari album kíván lenni. Aki azt gondolná, hogy majd kitüremkednek a Van Halen, a Red Hot Chili Peppers vagy Satriani mester sajátos stílusjegyei, az téved. Na jó, talán egy kicsit „Van Halen-es”, de ez biztosan Hagar hangja miatt van így. Tiszta, sallangmentes rockdalok sorjáznak a Chickenfoot debütáló korongján, nem váltja meg a világot, de nem is azzal a céllal készült. Egy őszinte rocklemez, amit összerakhattak volna félgőzzel is, mondván, a nevek úgyis eladják a terméket. Nos, a CD valóban jól fogy, az Egyesült Államok Billboard albumlistáján még csak két hete szerepel, de a hét legnagyobb ugrásával rögtön az előkelő negyedik helyen találta magát! Minden egyes tag, de leginkább talán Joe Satriani olyan szakmai alázattal kezeli hangszerét, mintha világéletében egy zenekar tagja lett volna, egy fogaskerék a gépben. Holott soha senki nem mondta meg neki, mit csináljon, szólókarrierje során csakis a maga ura volt, nem kellett alkalmazkodnia senkihez. Itt viszont beállt a sorba, felfogta, hogy ez a csapat egyenértékű tagokból áll, játéka kiszolgáló, nem pedig főszerepért kiáltó.
A Chickenfoot éppen pihenő zenészek zenekara, akik nem unalmukban rögzítettek tizenegy dalt, hanem profi módon, mégis allűrök nélül kedveskedtek külön-külön amúgy sem kicsi rajongótáboruknak.
(Chickenfoot, Warner, 2009.)