Úti kalandok

Reggel nyolc óra. Húszan-huszonöten ácsorognak a fóti vasútállomáson, többségük munkába, iskolába igyekszik. A váró visszafogottan elegáns bútorzatával, a kopott paddal és az alig tizenöt éves fotellal szinte kényezteti a bérleteseket. A hangulatot fokozza az éppen szolgálatban lévő idős MÁV-alkalmazott. Komor ábrázatán kívül a köszönés hiánya, a jegyvásárlásért visszajáró aprópénz rutinos odahajítása még elkötelezettebbé teszi az utazót állami vállalatunk iránt. Kedd reggel azonban csak egy feliratot láthattunk kifüggesztve: A jegykiszolgálás szünetel. Kérjük, váltson jegyet a vonaton! A peronon állók némelyike olvas, valaki zenét hallgat vagy beszélget. Ismerős, megszokott arcok.
Miután a Nyugati pályaudvar felől befut az egyik szerelvény, a fővárosba igyekvők tekintete jobbra vándorol. Türelmetlenül várják az ellenvonatot. Jól érzékelhető nyugtalanság támad, amikor az állomáson túli szemafor színei pirosra váltanak. Valami nem stimmel, állapítom meg. A Budapestre tartó vonat nem szokott ilyen gyorsan megérkezni, öt perc a minimum, amennyit késik. A felismerés, hogy valószínűleg egy ideig nem jutunk el Pestre, nem csak bennem születik meg. Moraj fut végig a várakozókon, amikor a nemrég érkezett, enyhén graffitis szerelvény ajtajai lassan bezáródnak. Fél óráig biztos nem érkezik semmilyen vonat, ha egyáltalán… A következő kitérő Csomádon van. A rutinosabbak visszahúzódnak a fák árnyékába, mások hitetlenkedve pillantgatnak a távozó vonat után. Tájékoztatásra nem számíthatunk, ugyanis senki nem tartózkodik az állomáson, aki beavathatna bennünket a rejtélybe, hogy mi folyik itt. „Ezeknek veszek én bérletet?” – ez a legszalonképesebb megszólalás a kettes peronon.
Már biztosan elkésem, de persze nem csak én, gondolom, amikor bő harminc perc elteltével megérkezik a szerelvény Vác felől. Ülőhelyet nem könnyű találni, majdnem minden fülke tele van. Az ablakok lehúzva, mégis enyhén szúrós izzadságszag terjeng mindenfelé. Áthaladva a tömött vagonokon, felfigyelek egy nőre, aki nem zavartatva magát nekiáll lábkörmöt vágni. Körülnézek, többen furcsálló pillantást vetnek a hölgyre, akinek valószínűleg csak itt, a vonaton jut ideje magára. Továbbhaladva fű, vagyis marihuána szaga csapja meg az orromat. A dohányzórészlegben egy fiatal fiú magányosan szívja „vicces” cigijét, kalauz sehol. Valahol Rákospalota kertváros és Újpest között megáll a vonat. Várunk valamire. Többen az órájukra tekintenek, de legbelül már feladták, hogy idejében odaérjenek, ahová szeretnének. A szerelvény lassan megmozdul, és bevánszorog a pár száz méterre lévő állomásra. Mivel ülőhelyet még mindig nem sikerült találnom, kinézek a nyitott ajtón. A legelső kocsira idős néni próbál felkapaszkodni. A táskáját már felpakolta, éppen az első lépcsőfokon igyekszik megtámasztani magát. A mozdony vezetője valószínűleg indulna, bizonyára ezért próbálja biztatni a nénit: „Na, mi van, odaragadtál, b… meg?” De ne ítéljük el ezért, elvégre oda is csukhatta volna.
Megvan az ülőhely. Valahol az istvánteleki állomás környékén járhatunk, mikor a velem szemben ülő, halvány rózsaszínű, rövid ujjú inges férfi aktatáskájából előkerül a disznósajt és a kenyér. Lassan befutunk a Nyugatiba. Szedelőzködni kezdünk, mindenki veszi a táskáját, pakolja el a könyvét. Akik még reménykednek, hogy behozhatják a lemaradást, már az ajtóban várják, hogy a vonat bezötyögjön a kettes vágányra. Leszállás után összetalálkozom egy ismerősömmel, akivel beszélgetésbe elegyedünk, de pár perc elteltével enyhén dülöngélő férfi lép hozzánk. Már éppen a zsebemben kotorászok, hogy megörvendeztessem némi apróval, megkímélve mindkettőnket a felesleges beszédtől.
– Meg tudná mondani, mennyi az idő? – kérdezi üveges tekintettel.
– Mindjárt kilenc – válaszolom kissé meglepődve.
– Jó, de reggel vagy este?
Utazni jó!