Petőfi Sándor, a reformkori aranyifjú

Én még emlékszem a hetvenes évekre, amikor Petőfi elsősorban valami virtuális proletár világforradalom költőjének számított, s vele kellett (volna) azonosulnia a mozgalmárságra szocializálandó ifjúságnak. Nagyot fordult azóta a világ: az m1 Főtér című sorozatában Petőfi bohó reformkori aranyifjú, egy boldog, derűs korszak gyermeke, s nem is igazán érthető, mi dolga a magyar történelem fájdalmas, vérrel áztatott fejezetével, amelyről jobb elfordítania a fejét korunk civilizált emberének.
Az epizód végén a műsorban végig kissé nyeglén fogalmazó Ráday Mihály („Pihizni mentek a forradalmárok”, „Petőfiék vendéglőből hordták a kaját”) kifejti, hogy ő az 1830-as években szeretett volna születni, mert akkor nem sorozzák be, s aztán az első világháborúig élhette volna a magyar aranykort. Csakhogy áldozathozatal nélkül, a romantika álmának tettre váltása nélkül nem lett volna kiegyezés, ami a hétköznapokat bizonyos rétegek számára élhetővé tette, de a középnemességet például kisemmizte.
Ahogyan a reformkor életszeretete, idilli életminősége, pompás, ráérős életritmusa nélkül sem lehet megérteni Petőfi költői zsenialitását, ugyanúgy nem adja ki költőnk alakját a képlet akkor sem, ha kivonjuk belőle a tettről álmodó s a tettet meg is valósító romantikust.
A fenti hiányosságokkal együtt is számosak a népes stábbal dolgozó Főtér erényei. Nagy Tünde is, és a valaha könnyűzenei magazinműsorokban selypegő Acél Réka is beérett mint kultúraközvetítő riporter. Értelmesen kérdeznek, háttérben is tudnak maradni, nem tolakodnak az elhangzó apró anekdoták, történetek, történetfoszlányok elé. A műsorkészítők végre nem a „régen volt, igaz se volt” attitűdre építenek, nem is halott vitrinvilágnak tekintik a történelmet, hanem inkább a mai ember számára az élhetőség mintájának. Szinte érezzük a kemencében frissen sült zsíros lepény illatát a fogadóban, ahol Hrúz Mária szolgálta fel valaha az ebédet a vendégeknek, járjuk az utcákat, a folyópartokat, Petőfivel hatalmas fák árnyékában húzódunk meg, cinkosan mosolygunk, ha arról esik szó, hogy a forradalom napjaiban a szabadság, szerelem kettős jelszavából az utóbbit is buzgón tettekre váltották a márciusi ifjak. Petőfi Zoltán születési dátumából mindez ki is következtethető.
Csakhogy a majd egy óra végére sem rajzolódik ki a költő arca. Az egyoldalú szemléletmód mellett a műsor szerkezete is teszi ezt. Utazgatunk az időben és a költő járta-lakta településeken az életrajz mentén, s nem érkezünk meg máshova, csak Ráday konformista zárszavához.
(Főtér, m1, augusztus 11.)