A varázstalanított fuvola

Sem egy – urambocsá’ – unalomig ismert remekmű, sem énekescsillagok sora nem mentesít a gondolatiság kötelme alól. Vagy ha (esetleg) hozzátenni nem tudunk, legalább el ne vegyünk a géniusz talentumából! Evidenciák ezek, elősorolásukról a sokoldalúnak ismert Peter Ustinov tehet: kudarca a Varázsfuvolával dühítő, mert érezhetően ellazsálta a dolgot.
Pedig rendező, színész és televíziós személyiség is. Manapság nem akkora kunszt, de negyven éve párját ritkította. Ustinov nevét nem írom oroszosan, nem is kell, mert az egzotikus véráramú – zsidó mellett még etióp géneket is hordozó! – művész „echte brit” volt, hét nyelven beszélt bár, de Londonban született. Már bőven túl pár tucat filmen, Oscar-, Emmy- és Golden Globe-díjakon hívja Solti György operarendezésre. Ezt nem kellett volna. Mert aki a Quo vadisban Néróként, vagy a másik nagy ókor-mozi, a Spartacus kockáin Lentulus Batiatusként bravúroz, még nem okvetlenül ér célt az ingoványos összművészeti talajon. Hadd ne kerteljek tovább: Veled, kedves – opera iránt legalábbis érdeklődő – olvasó, ha összeülünk egy dolgos napra, a végén ennél különb, ötletesebb, gondolatgazdagabb Varázsfuvolát rittyentük. Borzasztó, hogy ezt kell megállapítani.
Egyik lábáról a másikra áll Nicolai Gedda, a modern idők tán legsokoldalúbb, zenei szempontból legintelligensebb tenorja, kapott egy felstuccolt parókát, de instrukciót láthatólag nem. Befut egy tehetséges amerikai (jó sok amerikai szerepel a színlapon!), bizonyos William Workman, aki nomen est omen „munkásembere” a produkciónak, hisz Papagenóként ő húzza a vígoperaszálat, csakhogy mindent baritonrutinból oldogat meg, már a konzivizsgán így ugrabugrálnak a mutáló fiúk. Cristina Deutekom pedig, aki Solti lemezfelvételénél is kisikkantotta a éjkirálynői magas f-eket, oly merev, hogy még oratóriumkoncerten is feszélyezne (ráadásul a távoli képkivágás se változik, mintha magát filmezné, önkioldóval).
Üdítő, de rendelkezői szempontból nem kivétel Dietrich Fischer-Dieskau Öreg pap jelenete sem: neki főleg nem mondtak semmit, viszont aligha bánta. Megoldja maga: rászabott filozofikus párbeszéd ez, Taminót fel kell ébresztenie, hogy saját premisszái nem is a sajátjai, pláne nem igazak. Itt meg annyira belemászik Joachim Hess kamerája a papi arcba, hogy az kénytelen Gedda minden szavára valamilyen grimaszt hozni, amiért igazán kár. El ne felejtsem, hogy Hans Sotin természetesen nagyszerű Sarastro (jobb formában, mint Böhm lemezén!) – de kimondottan pikáns, ahogy az Őrtálló sisakja mögül kidörren Kurt Moll hangja: a beosztott itt főnöke fölé magasodik, mármint mélységben…
Egyáltalán, zeneileg semmi gond sincs a Horst Stein helyi főzeneigazgató vezette hamburgi együttessel, sőt. Az említett gárda plusz Edith Mathis klasszikusan ívelt, puha Paminája Arany Hangvilla-díjat érdemelne, csak ne lenne felette az elszabotált képsáv!
Mert bár világos, hogy 1971-ben avíttas huzat fújt az operaszínpadon, de gondolkodni, elemezni bűn akkor se volt. Ponnelle már dolgozott, Bergmann is megörökítette olvasatát – csak a kor legjobb énekeseihez felkért, jóságos arcú bácsi hagyta kommersz bábszínházira a sajátját. A Varázsfuvola titkairól, az értékpólusok felvonásközi eltekeréséről könyvtárat írtak össze, hát e polcokról nem hiányzik majd Ustinov filmje. Mit is beszélek, hisz le sem forgatta…
(Mozart: A varázsfuvola – ArtHaus DVD, 2008.)