Egy alapsportág alapvető érdekeiről

Anyári olimpiai játékokon az atlétika, az úszás és a férfikosárlabda – feltéve, ha az Egyesült Államok válogatottja komoly NBA-profikkal áll fel – mellett a torna belépőjegyeire a legnagyobb a kereslet, és a sportág világbajnokságai is ezerszám vonzzák a nézőket. Itthon viszont, a veretes múlt dacára, nem igazán közönségkedvenc a torna – bár ki tudja, hamarosan talán múlt időbe kell tennünk e kijelentést.
Magyar Zoltán, a montreali és a moszkvai ötkarikás játékok aranyérmese legalábbis többek között ezért dolgozik immár másfél éve, amióta hivatalosan is visszatért a hazai sportági szövetség vezérkarába. Tegnapi beszélgetésünkkor alelnöki minőségében is értékelte a hét végi, szombathelyi Grand Prix-viadalt, amelyen több magyar siker született, ugyanis szombaton Berki Krisztián lólengésben, Hetrovics Marcell gyűrűn nyert, majd vasárnap Hetrovics korláton, míg Szalontai István ugrásban győzött. Természetes, hogy Magyar Zoltán a lólengéssel kezdte elemzését, hiszen e szeren lett kétszeres olimpiai bajnok, és jelenlegi fő reményforrásunktól, Berkitől is itt remélhetünk a legtöbbet, már a jövő héten kezdődő, londoni vb-n is.
„Krisztián nagyon jó formában versenyzett, kimagaslott a mezőnyből mind fizikálisan, mind szellemileg – szögezte le Magyar Zoltán, majd azzal folytatta: – Ez a Grand Prix, amely tavaly Világkupa-versenyként rajtolt, és jövőbeni célunk, hogy újra az legyen, egyébként is roppant hasznos Krisztiánnak, a városnak és a magyar torna egészének is. Köszönettel tartozunk érte Szombathely vezetésének, amely egységesen mellénk állt. Pontozásos sportág lévén nagyon fontos, hogy nemzetközi versenyeket rendezzünk, hiszen arra nemcsak sportolók, hanem pontozók is érkeznek, a kapcsolatépítés pedig alapvető érdekünk. De nyitnunk kell a nézők felé is, a tornát egyre népszerűbbé kell tennünk, ami persze nem könnyű. Különösen nem az a mai pénzszűkében, amikor a drágább sportágak véreznek el először. Nálunk természetesen nem a versenyzők és az edzők keresnek milliókat, hanem a felszerelés kerül sokba, a kiegészítő szerekkel együtt közel negyvenmillió forintot kell erre áldoznia egy szakosztálynak. Arról nem beszélve, hogy létszükséglet a szivacsgödör, amit ha elhelyeznek egy csarnokban, ott más sportágnak nehéz helyet találni.”
Mégis megéri áldozni a tornára, állítja Magyar Zoltán, és szavai igazolásaként a nemzetközi példát említi: „Másutt a tornát alapsportágnak tekintik, amely ügyességre, fegyelemre nevel, alakítja a mozgáskoordinációt, a labdajátékokon kívül tulajdonképpen minden irányba megalapozza a továbblépési lehetőséget. Nekünk is ezt a nézetet kellene átültetnünk a köztudatba, bár nem egyszerű. De törekszünk rá, rendületlenül.”