Meg akartak minket ölni! Hiszen többször is a szemünkbe mondták a galgagyörkiek, hogy mi betolakodók vagyunk itt, és hagyjuk el a települést – mondja Hevesi Tamara, aki húsz évvel ezelőtt költözött ide Nógrád megyéből, és elmondása szerint már több fenyegetést is kapott, pedig azt állítja, rendesen dolgozik. A kiégett ház valóban takaros porta lehetett. Az élénk színű falakon és a bútorzaton azonban vastagon áll a korom.
– Most a nővéreméknél húztuk meg magunkat, mindannyian a földön alszunk – magyarázza az asszony, aki három gyereket nevel, és mivel kiskorú lánya is most szült, nagymamaként az ő gyámságát is vállalta.
– Jelenleg azért nem dolgozom, mert itthon vagyok a kicsikkel, de nem tudom, hogy mi lesz velünk ezután, hiszen a tűzben mindenünk odalett. A polgármester akkor sem segített, amikor az első fenyegetések érkeztek, a gyújtogatás után pedig a helyi kisebbségi önkormányzat elnökével még arra sem vette a fáradságot, hogy megnézze, mekkora a károm – fűzi hozzá az asszony. – Bizony, mi mindent az Új Magyar Gárdának köszönhetünk, ők védtek meg minket, amikor a házunkat a tűzeset után kapákkal, kaszákkal vették körbe a helyiek – állítja Hevesi Ilona, aki jelenleg megosztja otthonát a testvérével. Tamaráékat Ilona férje támogatja, aki az ikládi gyárban dolgozik. Orgoványi Mihály eközben csöndben hallgat, ő romaként március óta viseli a gárda egyenruháját, és a gyújtogatás éjszakáján is a sértett család mellé állt.
– Többször megfenyegettek engem is, de én nem félek, büszkén viselem az oroszlános mellényt – mondja a férfi, aki vállalja, hogy végigkísér minket a Rákóczi utcán, ahol nem ez az első ház, amelyet támadás ért, hiszen pár méterrel feljebb árválkodik az az épület is, ahol egykor Pölöskei László és családja lakott.
– Fényes nappal lelopták a bejárati ajtót a házról. Állandóan fenyegettek minket, hogy ránk gyújtják az ingatlant – mondja Szép Anna, Pölöskei László felesége, akit telefonon hívunk fel. – A helybéliek tőlünk lopták az áramot, százötvenezer forint kárt okoztak nekünk, és volt olyan is, hogy negyven-ötven helybéli a házunkat körbevéve követelte, hogy költözzünk el – emlékszik vissza a történtekre Anna, aki egy éve lakik a családjával albérletben, mert a galgagyörkiek elüldözték. A Pölöskei családot is a gárdisták menekítették ki. – Azért üldöznek el innen mindenkit a helyi romák, mert így könnyen megszerezhetik a házban hagyott ingóságokat. A galgagyörkieket nem érdekli más, csak a bujaság, az ital és a lopás – vélekedik az asszony. – Hevesi Tamarát jól ismerem, aki járt a házukban, az tudja, hogy rendet tart, gondoskodik a gyerekeiről. Lehet, hogy korábban követett el hibákat, de nem úgy él, mint a többi helyi cigány, akinek plazmatévé van a házában, de az udvarra ürít – mondja Anna. Megemlíti, hogy a galgagyörki polgármester neki sem segített, pedig megígérte, hogy a költözés után az önkormányzat megvásárolja a házat. – Egy évvel ezelőtt minket is a gárdisták menekítettek ki. Sajnálom, hogy Tamaráéknak is hasonló sors jutott – teszi hozzá Anna.
Pölöskeiék tehát megelégelték a galgagyörki romák állandó terrorját. Ám most a Rákóczi utca csendes és nyugodt, semmi nem utal a felszín alatt fortyogó indulatokra. A cigánysoron sokan a házuk előtt üldögélnek, élvezik a napsütést, beszélgetnek. Úgy tűnik, a munkáját már mindenki elvégezte, pedig még csak pár perccel múlt dél. Hevesiék házának felgyújtásáról is van véleménye mindenkinek. Portáról portára haladva újabb és újabb fejleményeket hallhatunk.
– A Tamaráék azt kapják, amit megérdemeltek! Nem hiába gyújtották fel a házukat, kellett nekik lopni jönni Galgagyörkre! – mondja egy helyi asszony, aki rögtön hozzáteszi, hogy kérdezzünk rá Hevesiéknél a vasúti ügyre. A kapott információkon elgondolkodunk, hiszen ezek szerint Hevesiék sem ártatlanok, de hátha csak a falu szája kelti a rossz híreket. Pár méterrel feljebb a Rákóczi úton egy középkorú asszony áll karba tett kézzel, aki szintén nem rejti véka alá a véleményét.
– Tamara fia a múlt héten elütött egy asszonyt, aki éppen hazafelé tartott, majd ezen összeszólalkoztak a romák. Ment a fenyegetőzés, még a fegyverek is előkerültek, és csak ezután gyújtották fel a házat – mondja az asszony, és Hevesiék története, ahogy haladunk az utcán, egyre színesebb lesz. Amikor úgy döntünk, hogy visszafordulunk, megjelenik a kisebbségi elnök is, Pikács Imre. A férfi nem száll ki az utasokkal tömött kocsiból, a motor végig jár, amíg velünk szót vált, csak úgy foghegyről, mert ő siet dolgozni, nem úgy, mint állítása szerint Hevesiék. A kisebbségi vezetőt arról kérdezzük, hogy miért nem simította el a romák közötti konfliktust.
– Nem lehet ezt elcsitítani, itt tolvajok laknak, egyik irigy a másikra! Ezek között nem lehet igazságot tenni. De mondja meg, milyen dolog az, hogy a média csak azt a három családot hallgatja meg! Maguk is csak azt írják meg, amit akarnak – mondja az elnök. A gyújtogatási ügy tehát egyre bonyolódik, mi még mindig a poros Rákóczi úton haladunk, amikor elhúz mellettünk egy rendőr autó. A helyzetet talán a váci kapitány tisztázhatná.
– A rendőrség több garázda jellegű cselekmény miatt nyomoz. A tűzeset kivizsgálása mellett azt is megnézzük, miként történhetett az, hogy az egyik érintett elsodort egy helyi lakost – mondja Magyari Sándor, aki szerint a mostani feszültséget a romák között dúló heves indulatok is okozhatták. A kapitány a Magyar Nemzetnek elmondta, hogy az érintett családoknál házkutatást tartottak, de fegyvert nem találtak, néhány kapa és annak nyele került elő.
Búcsúzóul visszanézünk Hevesiékhez, gondoljuk, rákérdezünk a vasúti sínes történetre.
– Nem, nem vagyunk büntetett előéletűek – mondja Tamara, majd miután kétkedve ránézek, és még egyszer megkérdezem, hogy volt-e ellenük szabálysértési eljárás, megtörik a jég.
– Régen találtunk vasat a sínek mellett, de én azért megkaptam a büntetést, és annak ehhez az ügyhöz semmi köze – veszi át a szót Ilona.
– Csak önt gyanúsították meg?
– Nem, mind a hármunkat…
origo.hu
Hét kérdés, hét ország – őrült nehéz földrajzi kvíz
