A temetőkertben

A közeli temetőben voltunk kint minap jó barátommal egy harmadik jó barátnál, aki már több éve odaát van. Három gyermeket hagyott az árnyékvilágban, a legnagyobbik talán tízéves lehet. Jó ember volt, haragudni nem lehetett rá. Mielőtt elment, hosszan tusakodott a halállal, de esélye nem lehetett… Sűrűn járok a kis temetőben, egyre több odalent az ismerős. Szeretteim tudják, én is ide kérem majd magam, ha eljön az időm. Most éppen bejárom a terepet.
Tudom, az egésznek kevés a hírértéke – voltunk, emlékezünk, még dobog a szívünk. A szándék, amiért az egészet írom: erősödjön meg, ne haljon ki belőlünk a szeretet. Merjünk könnyet ejteni, gyertyát, mécsest gyújtani. Lerakni egy szál virágot. Ő a fehéret szerette, a kerítése mellett tavasszal fehér orgona nyílt, a háza előtt fehér szegfű pompázott…
Tárogató szólt a temetésén, bús erdélyi dal, én meg azt írattam a koszorúszalagra, hogy „A barátod maradok”. Nem fogsz csalódni bennem, öreg cimbora…
Kevés halottat és áldott halottak napját kívánok ennek a sokat szenvedett nemzetnek. Halottakból volt már elég – szívszorító pillanatokból több kellene. Talán akkor végre egymásra találnánk. Ne szégyelljétek, ha sírtok. Azért, mert elmegy valaki mellőled a mélybe, a föld alá? Ez az élet rendje. Az érzelmet nem szabad kitörölni a szívekből. A szívnek dobognia kell, a könnynek kicsordulnia. Azért van mindkettő.