Filmesek és megmondóemberek

Készült egy dokumentumfilm Marian Cozma meggyilkolásának társadalmi hatásáról. Láthattuk a gyászolók megrendülését, napok alatt szertefoszlott a magyarok állítólagos idegengyűlöletéről szőtt fantomkép, hiszen nemcsak a sportolótársak, hanem egész Veszprém zokogva állt a román kézilabdás ravatalánál, utolsó útjára tömegek kísérték el. Kálomista Gábor rendező művét a Magyar Televízió egyes csatornáján be is mutatták. Mindez rendben is lenne, hiszen a szomorú esemény a magyar rögvalóságból sarjadzott, s jó, hogy valaki fontosnak tartott egy mélyebb analízist, egy megmutatást. Azt a fiút két ország gyászolta.
A film bemutatása azonban némelyeknek nem volt ínyére. A Joggal a Jogállamért Egyesület (elnök: Lánczos Veronika, alapító tagjai többek közt Vásárhelyi Mária, Mihancsik Zsófia, Cserni János) panasszal fordult az ORTT-hez. Azt állították, hogy a film elfogult, és árt a romáknak.
Idézzük: „Számos kritika vetette fel pl. azt, hogy eleve furcsa, hogy akkor készül film egy bűntényről, amikor az ügy még nyomozati szakban van. Azt, hogy nem eldönthető, mi volt az alkotó célja, mert nemcsak dokumentált, hanem fikciókkal operál, hangulatkeltésre alkalmas módon általánosítgat: »Maradt-e ebben az országban annyi emberi méltóság, becsület, hogy megvédje magát, megvédje a barátait azoktól, akik sem erkölcsöt, sem törvényt nem ismernek« – ezzel indít a film, amelynek a címe is »Szíven szúrt ország« már valami szembenállást sugall valakik és az ország között. A gyakori emlegetése a filmben annak a körülménynek, hogy az elfogott és eljárás alá vont elkövetők romák, a fenti felütéssel más kontextusba kerülnek, mindez egy olyan közhangulatban és történések közepette zajlik ma Magyarországon, amelyeket a romák sérelmére elkövetett sorozatgyilkosságok, a roma anyákat számításból születendő gyermekeiknek egészségi károsodás okozásáról szóló vádak is jellemeznek, és ahol e kisebbség tagjaival a bűnözést genetikai alapon hajlamosak összefüggésbe hozni.”
Hogy mi árt a roma közösségnek, arról ma Magyarországon markánsan eltérnek a vélemények. A jobboldal annak a többségnek a véleményét osztja, akik szerint a roma közösségnek leginkább azok ártanak, akik nem tisztelik a törvényt, konfliktusaikat késsel oldják meg, védtelen embereket megtámadnak, indulataik rabságában agyonverik (Pesterzsébet), leszúrják (Veszprém), meglincselik (Olaszliszka) őket. Ártanak azok is, akik saját közösségük ügyét nem jól képviselik, nem azzal törődnek, hogy a roma gyerekek iskolába járjanak, beilleszkedjenek a társadalomba, és tiszteljék a többségi társadalom verítékkel létrehozott értékeit, jelentse bár ez az érték a szomszéd nyugdíjas fájós derékkal is gondozott veteményeskertjét vagy a roma gyerekeket tanító pedagógus erőfeszítéseit. S ártanak a romáknak azok is, akik hergelik őket.
Eltérő pártállású ismerősöket kérdeztem a bemutatott filmről. Egyikük sem érzett egyoldalúságot, bár elismerték, kétségtelenül hat az érzelmekre. De nem azért film, hogy hasson? Hogy veszélyekre figyelmeztessen? Ha Kálomista elfogult lenne, aligha kereste volna fel a Cozma-gyilkosság ügyében Mohácsi Viktóriát, aki hosszas fejtegetéssel felhívta a figyelmet olyan szempontokra, amelyeket vagy osztunk, vagy nem úgy osztunk, mint ahogyan azt ő szeretné, de nem is ez a lényeg, hanem hogy interjúra kérték. Megszólalt Kállai Csaba országos cigány vajda. Nyilatkozott az ügyről Bárándy Péter. Meginterjúvolták a gyilkosság vádjával letartóztatottak ügyvédjét, Mester Csabát. Az ő álláspontját sem fogják széles körben osztani azok, akik az áldozattal éreznek és nem a gyilkosokkal, de a vádlottak jogi képviseletére vállalkozó ügyvédtől botorság is lenne elvárni, hogy objektív képet fessen elénk. Minden megszólaltatott hosszasan, szabadon kifejthette véleményét a dokumentumfilmben. Ha ez nem így lett volna, ha a másik oldal képviselői nem szólalhattak volna meg, ha csak az áldozat oldalán állók mélységes fájdalmát, a meggyilkolt román sportoló barátainak és édesapjának szavait és könnyeit rögzítette volna a kamera, a film akkor is film lett volna, érdeklődésünkre akkor is számot tarthatott volna, de a köztévé valószínűleg nem vállalkozott volna a bemutatására. (A film egyik legnagyobb érdeme, hogy Marian Cozma édesapjának, ennek a nagyszerű jellemnek a belső drámáját és emberi nagyságát egyszerre volt képes éreztetni.) A rendező tehát vállaltan törekedett az objektivitásra, miközben nem titkolta el, hogy nem a gyilkosok, hanem az áldozat pártján áll. Talán ez nem akkora bűn.
Vagy mégis? Nem szabad az áldozat pártján lenni? Nem szabad rámutatni arra, hogy Magyarországon hatalmas bajok vannak, s hogy a rendőrség, amelynek romákat és nem romákat egyaránt meg kellene védenie, milyen tragikusan tehetetlen?
George Orwell 1945. november 9-én a Tribune hasábjain megjelentetett egy cikket, A bosszú fanyar íze címmel, amelyben leírta látogatását egy dél-németországi fogolytáborban. Bűnös emberek, volt SS-tisztek feküdtek ott egy hangárban, leírhatatlan körülmények között. De egy igazi író tollára veszi a leírhatatlant is. „Egyikük, egy koszlott civil ruhát viselő férfi, arcát karjába temetve láthatóan aludt. Figyelmünket furcsa, ijesztően deformált lábaival vonta magára. Meglehetősen egyformának tűnt mind a kettő, de lábfejek helyett két különös, bunkószerű képződményben végződtek, melyek inkább lópatákra, semmint emberi végtagokra emlékeztettek. Ahogy a csoporthoz közelítettünk, vezetőnk, a kis zsidó férfi mintha készakarva próbálta volna hergelni magát. »Ez itt egy igazi rohadék!« – mondta, és nehéz katonabakancsával félelmetes rúgást mért a hasán fekvő ember bunkós lábcsonkjára.”
Orwell elkövette ugyanazt a hibát, mint a dokumentumfilm rendezője. Nem várta meg a nürnbergi per végét, hanem odament a hadifogolytáborba, és leírta azt, amit látott. Nem várta ki, amíg az 1945. november 20-án elkezdődött és 1946. október 1-jéig tartó perben kihirdették az ítéletet, míg mind a 236 tanút kihallgatták, sőt a tizenötezer oldalas jegyzőkönyvet sem olvashatta így el. Ehelyett tette a dolgát mint újságíró, és megmutatta a valóság sokféle sebtől vérző arcát. A Joggal a Jogállamiságért Egyesület nyilván Orwellt is elmarasztalta volna, amiért nem várta meg a nürnbergi perben az ítélethozatalt, hanem a Tribune hasábjain kitette az ablakba a maga emberi ítéletét.
Panasz érkezett nemrégiben az ORTT-hez Jeles András Angyali üdvözlet című filmjének televíziós bemutatása ellen is egy magánszemélytől, aki sok szülő nevében közölte felháborodását. A vetítés ráadásul főműsoridőben, este kilenckor történt, nézhették akár nyolcévesek is felnőtt társaságában. (Jeles András 1984-es filmje Az ember tragédiájának sajátos feldolgozása; a paradicsomi jelenetben mezítelenül szerepeltetett kiskorú gyerekek csókolóznak.) Az ORTT a szülők nevében fogalmazott panasz testületi tárgyalását elutasította. Jeles tehetségét soha nem vontam kétségbe, de ha én egy jogvédő szervezet tagja lennék, azért felmerülne bennem, hogy nemcsak bűnözőknek, hanem ezeknek a szegény pucérkodó és rendezői utasításra egymás testét nyalogatni kényszerülő kisgyermekeknek is volnának, azaz lehettek volna személyiségi jogai. Egy 1984-ben készült film akkori hősei ma már felnőttek. De gyermekszereplők mindig voltak és lesznek. Szerepeltetésükről egy filmrendező, illetve szüleik döntenek. A gázsi nincs egálban a gyermeki pszichére tett teher kockázatával. Vajon nem kellene-e jogászoknak ezeket a kérdéseket is megtárgyalni gyermekpszichológusok bevonásával? Testre szabott feladat lenne ez egy valóban jogvédő szervezetnek.
De úgy tűnik, valamiért a Marian Cozma emlékére készített film megtámadása a Joggal a Jogállamért Egyesületnek mindennél fontosabbnak bizonyult.