A történelmi sorsfordító eseményekre való emlékezés nemcsak a nemzeti közösség értékeinek a megőrzése, ápolása miatt fontos, hanem azért is, hogy ismét átélhessük, a jelenbe és a jövőnkbe menthessük a régi lelkesedést, emelkedett hangulatot. Az 1988-as Erdély-tüntetéssel is így vagyunk, ezért volt nagyszerű gondolat, hogy június 27-re az akkori helyszínre, a Hősök terére emlékgyűlést hívnak össze a szervezők. Akkor nem kis bátorság kellett a demonstrációhoz, hiszen az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása óta fegyver és gumibot után kapott a kommunista diktatúra, ha esetleg háromnál több ember összeverődött március 15-én vagy akár a „reakciós” Ferencváros bajnoki címe után.
A mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen lelkesítő volt már a tény is, hogy családok, baráti társaságok nyíltan tervezgethették a közös részvételt az erdélyi falurombolás megállítását követelő megmozdulásra.
Mintegy százezer határozott, nemzeti érzelmű ember gyűlt össze, hogy egyértelművé tegye: nem engedhetjük tovább a brutális Ceausescu-rezsim eszeveszett tombolását.
Nem véletlenül tartják a rendszerváltozás irányába tett nagy lépésnek ezt a hatalmas tüntetést, hisz ekkor döbbent rá a magyarok sokasága, milyen erő lakozik a népben, ha egymással egyetértésben lép fel valamiért. Az Erdély-tüntetés nélkül ki tudja, milyen módon került volna sor Nagy Imréék újratemetésére egy év múlva, s több százezer ember részt tudott volna-e rajta venni. A szocialista hatalom az Erdély-tüntetés kapcsán érezte meg először, hogy a szabadságra vágyó tömegek útját már nem lehet elállni. Leesett a szovjet nómenklatúránál a tantusz, hogy kudarcba fulladt a társadalom arctalanná tétele, gyökértelenítése, homogenizációja, mai brüsszeli újszovjet kifejezéssel: a kultúra megváltoztatása. De kellett az Erdély melletti kiállás sikeréhez a június 16-i Batthyány-örökmécsesnél rendezett tüntetés is, amelyen a rendőrök könyörtelenül léptek föl Orbán Viktor, Kis János és Tamás Gáspár Miklós ellen. Lehet, hogy a pártvezetés akkor jött rá: ezt az embertelen terrort százezres tömegekkel már nem teheti meg.
Amiatt sem árt felidézni a régi eseménysort, mert akkor nemzeti kérdésekben volt egyfajta konszenzus, ahogy az iménti nevekből is kitűnik. Ez pedig olyan erőt adott, aminek egy részét jó volna visszahozni.
Mert akkor is voltak a rezsim által átprogramozott agyú bunkók, akik erdélyi testvéreinkben románokat láttak és féltették tőlük a magyar munkahelyeket. Arra a tudatlanságra, prosztóságra azonban senki sem vetemedett, hogy Erdélyt a bukaresti soviniszták szóhasználatával román földnek titulálja, miként a legújabb külföldről vezérelt balos ügynökmessiás tette.
A Hősök terén megjelent óriási tömeg akkor az elnyomott románok melletti szolidaritásról is tanúbizonyságot tett, miután a falurombolás őket is sújtotta. Emiatt is volt logikus, hogy valamivel később, az 1989. decemberi romániai forradalom idején a magyar lakosság egységesen támogatta a Tőkés László ellenállása nyomán megindult rendszerváltó eseményeket.
Nem túlzás: egyfajta népszavazás is volt az Erdély-tüntetés, hisz akik valamilyen elháríthatatlan ok miatt nem tudtak személyesen ott lenni, azok is az ügy mellé álltak.
A hatalom pedig megijedt a lakosság sziklakemény akaratnyilvánításától. Akkor a hazai és moszkvai központi bizottságok bizonytalanodtak el, a mostani, Ukrajna gyorsított uniós felvételéről tartott szavazás elsöprő eredménye nyomán pedig a brüsszeli politbüro gondolkodhat el. Mégsem változnak az idők: a nemzeti akarat megnyilvánulását minden hatalmi szerv köteles tiszteletben tartani.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter)
