A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) 1948 júniusában Bukarestben kiközösítette a Tito vezette Jugoszláviát. A külön úton járó, a hegemón sztálinizmus célkitűzéseit kritikával szemlélő délszláv állam elmarasztalásában nagy szerepet játszott, hogy a többi, csatlósnak kiszemelt közép- és kelet-európai állammal szemben Belgrád nem zárkózott el a Marshall-segély elfogadásától. A Rákosi-klikk azonnal csatlakozott a Kominform hisztérikus határozatához, és rövidesen megrendezte a jugoszláviai és nyugati kémkedés gyanújával terhelt Rajk-pert. Ennek másik következménye az lett – természetesen a hidegháborús krízis nemzetközi kibontakozásától nem függetlenül –, hogy 1948 végétől a hazai pártállami vezetés paranoid dühvel fordult a korábban szövetséges „titoista banda” felé. Mindez csak elmélyült akkor, amikor Jugoszlávia amerikai, brit, francia, majd nyugatnémet gazdasági és katonai segítséget kapott, mégpedig hitelek és fegyverszállítások formájában. Ennek következtében a Kominform az imperializmus „láncos kutyájának” tüntette fel Titót, aki kiszolgálja a NATO-t, és „a kapitalista Nyugat ügynöke”. A szovjet blokk Jugoszlávia-paranoiája 1952–53-ban erősödött fel, amikor Tito görög és török partnerséggel megvalósított Balkán-szövetségen kezdett el dolgozni. A „Tito-fasizmus” kísértete, a jugoszláviai fenyegetés árnya végigkísérte az ötvenes évek első harmadát.
Vélhetően szovjet elhatározásból született meg az a terv, amelynek értelmében teljes egészében le kellett zárni a magyar–délszláv határt, átjárásra alkalmatlanná tenni, hogy meg lehessen akasztani a feltételezett – a Duna–Tisza közéből és a baranyai háromszögből kiinduló – jugoszláv támadást. A moszkvai és ennek révén a budapesti katonapolitikai vezetés – élén Farkas Mihály honvédelmi miniszterrel – azt feltételezte, hogy a délszláv állam támadást indít Magyarország ellen olasz NATO-erők támogatásával. Az 1949-ben kezdődő irracionális, erőltetett katonai és ipari fejlesztések egyikeként valósították meg a néphadsereg tömegesítését, amelynek során 1949-től 1952-ig 53 ezer főről 230 ezerre növelték a békelétszámot. A vezérkar mozgósítási terve 800 ezer fő felfegyverzését tartalmazta, háború esetére pedig 1,2 millió katona alkalmazását írta elő. Szintén ekkor került sor a szovjet terveknek megfelelő határvédelmi vonal felépítésére. Ennek első szakaszában 227 kilométer hosszú kettős szögesdrót függönyt húztak fel a jugoszláv határ innenső oldalán, amelyek közé kétmillió aknából álló zárat telepítettek. Majd létrehozták a 15 kilométer mélységű déli határsávot, ahonnan összesen 2446 „veszélyesnek” ítélt személyt – horvát és szerb nemzetiséghez tartozókat, „kulákokat”, „megbízhatatlan elemeket” – telepítettek ki a családjukkal együtt.
Mindezzel azonban nem szakadt vége a délszlávellenes védekezésnek. 1950. november 8-án terjesztette elő a hadműveleti csoportfőnökség a déli határsáv műszaki megerősítésére vonatkozó tervét. A védelmi és tábori övezetként szolgáló blokkoló vonalakat négy hullámban tervezték kiépíteni egészen Budapestig, Körmendtől Nagylakig terjedő szélességben. Ennek első etapja volt a déli védelmi rendszer. A tervek szerint a magyar–délszláv határ mentén 620 kilométer hosszan futó övezet 100–160 kilométer mélységű lett volna.
A déli védelmi rendszer építését az 1952-ben létrehozott erődítési csoportfőnökség irányította. A kommunista gigaberuházást lakossági békekölcsön-jegyeztetésből és hitelekből finanszírozták, sorkatonai, illetve kényszermunkával építtették fel. A „Rákosi-vonal” nem klasszikus erődrendszert, hanem védelmi övezetet jelentett, harckocsi- és lövészárkokkal, megerősített géppuska-, aknavető- és ütegállásokkal, fedezékekkel, beton- és acélkupolákkal ellátott parancsnoki állásokkal, de emellett színlelt körletek is kiépültek. Az erődök nagy része vasbetonból és terméskőből, illetve téglából és fából készült.
Jakus János és Suba János alezredesek, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum osztályvezető, illetve térképtárvezető történészei többéves helyszíni tapasztalat és alapos levéltári kutatás után egybehangzóan elmondják: a délszláv államnak nem állt szándékában támadni, viszont fegyverzeti szempontból jóval fejlettebb volt a magyar néphadseregnél. A déli védelmi rendszert mindketten a szovjet igények és érdekek kiszolgálásának bizonyítékaként szemlélik, amely ráadásul már megépítésének kezdetekor elavult, kor- és ésszerűtlen, ráadásul méregdrága beruházásnak számított.
Feldolgozott adataik szerint a déli védelmi rendszer kiépítése 1952. februártól 1955. júniusig tartott. 1952–55 között kiépült 90 zászlóalj- és 25 századvédőkörlet, 201 szakasz- és 46 rajtámpont, valamint 962 hadműveleti akadálycsomópont, hat parancsnoki harcálláspont és ugyanannyi figyelőpont. Ezenkívül 513 figyelő- és óvóhely, valamit több száz színlelt építmény is elkészült. A tervezettek közül azonban egyedül a majd ezer hadműveleti akadálycsomópont lett készen százszázalékosan, a többi objektum készültségi foka 10–25 százalékos volt, a kivitelezés színvonala pedig jócskán hagyott kívánnivalót maga után. Átlagosan a déli védelmi rendszer tervezett objektumainak 83 százaléka valósult meg.
Noha az erődítési munkák hivatalosan 1955. június 15-ig folytak, 1953 közepétől 1956 nyaráig két építőzászlóalj már csak fenntartási, karbantartási munkálatokat végzett. A Sztálin halálát követően, 1953-ban megvalósult Hruscsov–Tito találkozó után, legkésőbb a délszláv–magyar kapcsolatok 1955-ös normalizálásakor értelmét veszítette a déli védelmi rendszer. 1956 nyarán megszüntették az objektumok őrzését, a hivatalosan 1961-ig hadrendben tartott Rákosi-vonalat végül a lakosság és a természet gondjaira bízták. 1955-ig összesen hétmilliárd forintot költöttek a déli védelmi rendszer létesítményeire.
Az ésszerűtlen beruházást részletezi hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szombat 15.05.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
