Amit nekünk, embereknek önmagunkról feltétlenül tudnunk kell, mindösszesen annyi, hogy – egyidejűleg – állati, emberi és isteni lényegünk is van. A legtöbben állati vagy emberi módon élik az életüket, ilyen vágyakat keresnek, alacsony célokat űznek, megelégednek az anyagi javakkal, keresik az elismeréseket, így érzik teljesnek a saját történetüket. Mindez állati, legfeljebb emberi perspektíva, de semmi baj vele, hiszen mindez ott lappang bennünk. Azonban nem pusztán erre vagyunk képesek. Változni kell (nem fejlődni, azt nem tudunk), mert a változásra elszánás az első lépcső a megismerés felé.

A valódi tudás, isteni lényegünk felfedezése nincs nyitva mindenki számára. Aki állati vagy emberi színvonalon rendezkedett be, semmit sem értene meg abból, amit akkor észlelne, amikor kinyitnák előtte az utolsó kaput. Éppen ezért a legrégebbi idők óta a valóságos tudás, a végső elrendezés módszertana, isteni lényegünk felfedezése különféle beavatásokhoz kapcsolódik. 

A többiek vakon élik az életüket, ami a maga szintjén lehet szép, nemes és tartalmas érzés, de a lényeget mégsem látják, nem tapasztalják, nem érzékelik.

A legszebb pillanatok ugyanakkor nem azok, amikor hatalmat érzel vagy gazdagnak képzeled magad. Ezek ugyanis átmeneti érzések, amelyek nem kísérnek el az örökkévalóság felé vezető úton. A szeretet és a törődés azonban – valamiért – lényünkbe ivódik, gyorsan és zökkenőmentesen, ahogyan a friss esővizet felissza a kiszáradt föld.
Amikor fontos pillanatok után kutatok az emlékezetemben, leginkább érzelmes, szomorú és felemelő jelenetek jutnak az eszembe. Például a házunkból kivezető pár lépés, amikor a ráktól elgyötört apám utánam szólt: „Vigyázz magadra, kisfiam!”, és mindketten tudtuk, hogy soha többé nem találkozunk. Vagy az a másfél perc, amikor a kórházban behívtak egy szobába, ahol ott feküdt egy kedvesen fintorgó újszülött, én pedig a karomba vettem, és hangos szóval azt mondtam neki, hogy „Kisfiam, mostantól együtt leszünk egy ideig, vigyázok rád, szeretlek”.

Arra is emlékszem, hogy egy szilveszteri bulin eltoltam magamtól az újabb üveg bort, kimentem a hótól csillogó udvarra, és nagy levegővétel után felhívtam valakit, aki nem sejtette, hogy éppen én kívánok majd neki boldog új esztendőt, de nagyon megörült annak, hogy beszélünk végre.

Utazásaim nem elégtétellel, hanem a csoda érzésével töltöttek el, ajándékba kapott tájak, emberek, helyszínek emléke kavarog bennem, jó, hogy már láttam, éreztem, megtapasztaltam olyan sok mindent.

Ilyesmi pereg majd végig bennünk utolsó perceinkben, ebben biztos vagyok. Kiderül, hogy ezek, csakis ezek vagyunk, semmi egyéb. A végső pillanatok saját tapasztalatként égnek bele a világmindenség szövetébe, pedig ott már nincsenek idő- és térbeli korlátok, amikor a földi dimenziókon túli világ megnyílik a lélek számára. Ott és akkor már semmi sem számít, csak földi tetteink, szellemi állapotunk, valamint a jók és a rosszak, amelyek elkövettünk idelent. Mérlegre kerülnek tetteink, és eldől, beléphetünk-e a halhatatlanság birodalmába.

Annak viszont már semmi jelentősége nem lesz, hogy kit szerettem vagy nem szerettem mondjuk 2003-ban. Egyetlen földi körülmény sem számít majd, amelyet megszokásból igyekeztünk elérni. Az sem fontos, mi lehet azokkal, akikkel nem tudtam közös mezőre jutni, hiszen időközben elvesztek emberek, és nem pár százan, akár pár ezren is. Nem hiányoztak, most sem hiányoznak, és nem azért, mert bárki ellen haragot táplálnék, hanem azért, mert már semmi közünk egymáshoz. Azt sem tudom, mikor mennyi volt a fizetésem, mikor milyen hatalmasnak vagy kicsinek éreztem magam, alig tudom felidézni, hogy mikor mennyiért mennyit fizettem, ha kellett. 

Így van ez.

Ha ezt megérted, készen állsz a halálra, de még inkább arra, hogy valóságos és teljes életet élj. Hogy szeress és haladj nyíltan, egyenesen, Istenben bízva, hogy légy önmagad bátran és megalkuvás nélkül, megteheted, hiszen szabad ember vagy.