Segítség Obamának

Valószínűleg semmi sem annyira jellemző a brit–orosz kapcsolatokra, mint egy rég elfeledett emlékmű a Wight-szigeten, Anglia egy félreeső területén, egy nehezen megközelíthető dombtetőn. Az obeliszk formájú oszlop két oldala két különböző eseményre emlékeztet. Az egyik a győzelem az oroszok fölött a krími háborúban. A másik minden oroszok cárja, I. Sándor látogatása egy orosz földesúrnál. Harag és nagyhatalmi vetélkedés az egyik oldalon, baráti kapcsolatok a másikon. A második világháború alatti fegyveres szövetség sem volt mentes a kölcsönös gyanakvástól és haragos kitörésektől: amikor például 1942-ben Majszki londoni szovjet nagykövet dühösen Churchill szemére vetette, hogy Anglia még mindig nem alakított ki második frontot a németek ellen Nyugat-Európában, a brit miniszterelnök így válaszolt: „Önöknek van a világon a legkevesebb joguk ahhoz, hogy szemrehányást tegyenek nekünk. Hiszen tavaly még azt sem tudtuk, hogy nem támadnak-e meg minket Hitler oldalán.”
A brit–szovjet kapcsolatok javulására egészen Margaret Thatcher és Mihail Gorbacsov találkozásáig kellett várni, majd amikor Tony Blair és Vlagyimir Putyin egy brit kocsmában ivott egymás egészségére, sokan arra a következtetésre jutottak, hogy minden jó, ha a vége jó. Csakhogy a nemzetközi kapcsolatok világában nincs vég, se jó, se rossz. Ebben a világban mindig érvényes Lord Chesterfield megállapítása: „Egy országnak nincsenek állandó barátai vagy állandó ellenségei, csak állandó érdekei.”
Nagy-Britannia és Oroszország viszonyában a hőmérséklet nulla fok közelébe süllyedt, amikor – talán nem is véletlen, hogy pontosan három évvel Miliband külügyminiszter moszkvai látogatása előtt – Londonban meggyilkolták Alekszander Litvinyenkót, az elpártolt egykori KGB-ügynököt. Minden a Kreml keze nyomára mutatott, de amikor a Blair-kormány a gyilkossággal vádolt Andrej Lugovoj kiadatását követelte, elutasító választ kapott. Ezt kölcsönös diplomáciai intézkedések követték. Az elmúlt három év nem hozott enyhülést a brit–orosz viszony fagyosságában. Moszkva barátságtalan lépései ellenére megkapta, amit akart: nem csökkent a brit befektetés az orosz energiaiparba és az orosz gazdaság más területein.
Miliband útja azon a felismerésen alapul, hogy a Nyugatnak szüksége van az orosz együttműködésre, akár a fenyegető energiaválságot, akár Irán nukleáris fegyverkezésének megfékezését, akár a klímaváltozás kivédésére irányuló közös akciót, akár a nemzetközi terrorizmus elleni együttes fellépést tekintjük. London érdeke, hogy ne nehezítse meg az Obama-kormány és az Európai Unió dolgát, amikor megpróbál valamilyen közös nevezőt kialakítani az oroszokkal.