Hárfán játszani több mint pusztán zenélni: létmód. Az ember szervezete tökéletes rendszer, képes önmaga megújítására, elég, ha a tudatát a problémáira irányítja, rákényszeríti magát a látásra, és a képzelet világában feloldott blokkok hatására elindul a gyógyulási folyamat. A gondok gyökere mindig a psziché stresszes állapotában van. Ha a stresszt feloldjuk, és képesek vagyunk az ellazulásra, már rá is léptünk a gyó-gyulás útjára.
Ebben segít a hárfa – vág bele rögtön a dolgok közepébe Alizbar, aki, bár több mint egy évtizede foglalkozik hárfaterápiával, sem zenésznek, sem gyógyítónak nem tartja magát, és felvett névvel járja a világot. Játszik fuvolán, csellón, hegedűn, gitáron, sokáig a – szintén zenész – feleségével kóborolt városról városra, megtanult zenélni minden hangszeren, ami a kezébe akadt, miközben egyről álmodott. – Huszonhat éves voltam, amikor kaptam egy gyönyörű hárfát, de évekig csak kerülgettem. Nem engedett magához. Harminc voltam, amikor elcseréltem a hegedűmet egy hárfára, és elkezdtem gyakorolni rajta. Le sem teszem azóta – mesél tovább a kezdetekről. – A hárfa különleges tulajdonsága, hogy át tudja helyezni az embert rég elfeledett, ősi időkbe, valamiféle metamorfózist előidézve olyan meseországba repíti az embert, ahol soha nem járt korábban. És ott fontos dolgok történnek. Elképzelni, hogy mit súg a szél, hogyan táncolnak az unikornisok, több mint mese vagy ködös mitológia, hókuszpókusz, ezotéria. Gyógyító hatása van, amelyet több ezer éve is ismertek – magyarázza a miérteket. – Már az ókelták, az óperzsák és az egyiptomiak is leírták. A kelta zászlón szimbólumként is szerepelt, sőt a fegyvertelen bárdokat jobban tisztelték, mint a királyt. A hárfában volt a hatalmuk és a varázserejük. Félték őket, mert tudták, a hárfa nem tűri a hazugságot. Ha az orvoshoz már nem fűztek nagy reményeket, hárfást hívtak a betegekhez a régiek.
Az Ótestamentumból tudjuk például, hogy Dávid király hárfazenével gyógyította ki Sault a depressziójából – meséli tovább a hárfaterápiás módszer hátterét oroszul, magyar kérdésekre válaszolva. Alizbar Moldáviában született, édesapja erdélyi magyar volt, anyanyelve az orosz, de ahogy ő mondja, a lelkének nincs nemzetisége. Hiába van román és moldáv állampolgársága, az év egyik felében Moszkvában él, a másikban pedig Budapesten. Lassan tizennégy éve. Sokáig vándorolt Európában, utcazenélt Csehországban, Lengyelországban, Németországban, mire végül Magyarországra vetette a sors. – Mindig úgy éreztem, hogy több személy lakik bennem. Talán a gének szava, nem tudom, de amikor először jöttem Budapestre, rögtön tudtam, otthonra találtam – emlékszik vissza Alizbar, aki sokáig az utcán írta néha kelta hangulatú, máskor egészen egyedi szerzeményeit, és ha már csak kedvtelésből is, manapság is zenél néha-néha mezítlábas nyári fesztiválokon árokparton ücsörögve. Télvíz idején Grencsó István vagy Vázsonyi János mellett, esetleg egy-egy hárfaterápiás koncerten lehet elcsípni. – Azt tapasztalom, hogy a közönség más lelkiállapotban távozik a koncertjeimről. Az emberek többsége úgy tapicskol a saját problémáiban, mint valami mocsárban, lélegzi a gondok mérges gőzét ahelyett, hogy rávenné magát az ellazulásra.
Minden embert be lehet hangolni, mint egy húrt. Eleve belénk van kódolva minden, ami a boldogság megtapasztalásához szükséges. Akarat kérdése, elérjük-e – feleli arra a felvetésre, hogy vajon mit lehet tenni a magyarok népbetegséggé lett depressziójával. Saját szerzeményeire úgy gondol, mint a zene nyelvén elmesélt példázatokra, az életéből kiragadott mozaikokra, amelyek mesévé szőve másokra is jótékonyan hatnak. Egy hosszú moszkvai tél után már a következő budapesti tavaszt tervezi; gyerekeknek zenélne, mesélne, és már készül The Metamorphoses of Ann című lemeze után a következőre.
origo.hu
Tragédia a Palatinuson: megrázó részletek derültek ki
