A liberalizmus és az iszlám

Svájc a svájciaké, hirdeti a magyar füleknek tán ismerős jelszót a szélsőjobboldali Svájci Néppárt/ Demokratikus Centrumunió, miután a svájci választók többsége november utolsó vasárnapján igent mondott a minaretek tiltására. Látszólag egy építésügyi kérdésről van szó – persze a svájci jobboldalt nem a minaretek formája, magassága, színe, hanem jelentése zavarja. Kultúrharc az, ami Svájcban és számos más európai országban zajlik egy ideje.
A bevándorolt muzulmánok szokásai sok tekintetben eltérnek az európai normáktól. Másképp öltözködnek, eltérő nyelvet beszélnek, más szokásokat követnek – és mindezt az európai liberális jogállam jóváhagyása, támogatása, tehetetlensége mellett. Muzulmán kislányoknak nem kell úszásórára járni, mecseteikben radikális prédikátorok tanítanak, zárt kulturális életet folytatnak, a muszlim fiatalok melegeket szidalmaznak az utcákon, és az otthoni, közel-keleti vagy észak-afrikai konfliktusaikat játsszák nem ritkán újra a külvárosokban. Mindez nemcsak a keresztény Európa konzervatív védelmezőit zavarja, hanem egyre többen liberális alapon utasítják el az iszlám nyugati terjeszkedését. A nyugati szélsőjobboldal számos képviselője már nem hagyományos nacionalista, keresztény nyelvezettel bírálja a muzulmán vallást, hanem a liberális értékeket óvja a konzervatívabb muzulmánoktól. A homoszexuális Geert Wilders egyik legfőbb gondja, hogy a holland muzulmánok az utcákon megtámadják a melegeket, és olyan konzervatív családmodellt propagálnak, amely Nyugat-Európa szekuláris köreiben már rég meghaladottnak számít. A november végi svájci népszavazáson például a közvélemény-kutatók legnagyobb meglepetésére a magukat baloldalinak valló nők hatalmas arányban voksoltak a minaretek ellen – ezzel fejezve ki feminista tiltakozásukat az iszlám vallás állítólagos férficentrikussága ellen.
Nem könnyű hát a régi vágású liberálisok helyzete. Egyszerre kell harcolniuk a vallásszabadság mellett és ugyanilyen lelkesedéssel a szekurális világszemléletért is. Ami praktikusan annyit tesz, hogy egyszerre kéne kiállniuk a muzulmánok jogaiért és ugyanezen mozdulattal bírálni is a muzulmán vallás konzervativizmusát, tradicionalizmusát.
A szélsőjobboldal kaján módon ki is használja a liberális zavarodottságot, és maguk lépnek fel hangosan a liberális Nyugat, a felvilágosodás értékei érdekében. Amikor egy-egy szélsőjobboldali politikust megkérdeznek, hogy miért bírálják az iszlám vallást, sohasem a valós indítékokkal érvelnek – hanem a liberalizmus hős védőjének szerepében tetszelegnek. A nők egyenjogúságáról, a szekuláris morálról, a homoszexuálisok jogairól, a magánügyként kezelendő vallásról szólnak. A szélsőjobboldal liberális nyelvezettel fogalmazza meg iszlámkritikáját. A liberálisok meg csak zavartan topognak a háttérben. Elvégre mégsem állhatnak az iszlámellenesek mellé, miközben maguk is érzik, hogy az iszlám terjeszkedése immáron a liberalizmus vívmányait is veszélyezteti.
Persze már rég nem eszmékről szól a küzdelem. A történelem nem ért véget, a liberalizmus nem győzött – a korábbi politikai vitákat a kulturális különbségek váltották fel. A nyugati radikális jobboldal a Nyugatot, a keresztény, a fehér európaiak dominanciáját védené. Senki sem hiszi el a szélsőjobbnak, hogy – amint hirdeti – egy felvilágosult iszlámmal kiegyezne. A szélsőjobbnak nemcsak a minaretekkel vagy az öltözködéssel, hanem a különbözőséggel önmagában van gondja.
Carl Schmitt német jogász szerint egy politikai közösség alapfeltétele a homogenitás. Egy demokrácia eszerint csak homogén társadalomban jöhet létre, amelyben aztán megvalósulhat a demokrácia tiszta, rousseau-i formája: a vezetettek és vezetők egysége. A radikális jobboldal ezt védené. És a demokratikus játékszabályok nekik kedveznek. Hiszen valószínűleg Európa számos más országában hasonló eredmény születne egy népszavazáson, mint Svájcban: a többségi társadalom mindenütt a homogenitásra, az egyszínűségre mondana igent. A multikulturalizmus tehát immáron csak antidemokratikus módon tudna érvényesülni – a többséggel szemben. Svájcban például a választások estéjén mindenféle nemzetközi kötelezettséggel fenyegetőzött a leforrázott politikai elit. A méltóságos nép döntésével szemben a svájci baloldal Strasbourghoz fellebbezne.
A liberálisok egyre kevésbé találják a helyüket ebben az erősödő kulturális harcban. A muzulmánoktól az iszlám vallás konzervativizmusa miatt idegenkednek, a többségi társadalom esetében pedig a rasszizmus és a kispolgári rendpártiság taszítja őket.
A közéletben azonban nem lehet hosszú ideig széttárt karokkal álldogálni. A liberálisok többsége éppen ezért az egyik vagy a másik táborba kezd átvándorolni. Egyesek a homogén európai kultúra vezető szerepét hangsúlyozzák – mint például a kölni Ralph Giordano, aki liberálisként állt ki egy helyi mecset építése ellen –, mások pedig a többséggel szemben a kisebbségek mellett kötelezik el végérvényesen magukat.
Európa számos országában napirenden van a nemzeti identitás kérdése. A németeknél néhány éve a kereszténydemokraták bevezették a „Leitkultur” (vezérkultúra) fogalmát, ami alatt a német keresztény értékvilágot értették. Sarkozy meg arról diskurálna el a francia társadalommal, hogy mitől is francia egy francia. E javaslatok mind egy irányba hatnak: a multikulturalizmus felszámolása felé. Ha van vezérkultúra, ha a franciaságnak van határozott tartalma, akkor mindenkinek ehhez kell idomulnia. Akkor az algériainak is a francia himnuszt kell énekelnie. Akkor a mecsetben is svédül kell beszélni. Akkor a törököknek is Goethét kell olvasniuk.
Látható, hogy demokratikus alapon egyre nehezebb multikulturális társadalmat szervezni. A multikulturalizmus vonzó lehet néhány alternatív negyedben, kedves színfoltja esetleg Zürich valamely kerületének – de össztársadalmi szinten nem működik. Nem működik, mert éppen ezen össztársadalom többsége utasítja el. A szélsőjobboldal pedig e többségi társadalmat demokratikus módon ki is játssza a kisebbségekkel szemben.
Mi tehető ilyenkor? Engedni tán a demokratikus akaratnak, s végignézni, ahogy a nép legközelebb már nemcsak a minareteket, de az egész iszlám vallást tiltja meg? Vagy félretolni a választókat e kérdés eldöntésében, mondván: buták, nem értenek hozzá? A fehér, keresztény Nyugat a cél vagy Berlin-Kreuzberg? A történelemben hosszú távon az egymás mellett élő kultúrák egyike mindig bekebelezte a másikat. Európában ma az a kérdés, hogy ki kit olvaszt majd magába. A keresztény a muzulmánt? Vagy a muzulmán a keresztényt?
Netán a liberális mindkettőt?

A szerző jogász-újságíró