Állítólag javul a közbiztonság

Nem pepecseltek a rendőrség megerősítésével, a tolvajok túlnyomó többségének lebuktatásával, elítélésével, bebörtönzésével, helyette tág keretek közt legálissá nyilvánították a lopást. Duplájára emelték a bűncselekménynek minősülő lopás alsó értékhatárát, így csak a 20 ezer forint feletti értékek eltulajdonítása számított üldözendőnek

Vannak, akik Churchillnek, mások Sztálinnak tulajdonítják az elmés megállapítást, miszerint: ő csak annak a statisztikának hisz, amelyet saját maga hamisított. Mindkét politikus életművébe és lelki habitusába belefér efféle cinizmus, bár Churchill inkább ironikus szellemességnek szánhatta, míg Sztálin esetében ebből a mondásból is ártatlan életek kioltására asszociálunk.
A statisztikának hála, a kormány a világválság körülményei között is velőtrázó nagy teljesítményeket tud felmutatni – akár gazdasági területeken is, hisz’ miből áll az neki? –, mert egy szoclib koalíció, még egypárti változatában is, a társadalom minden szegmentjében folyton mindenféle (baloldali) értékeket hoz létre. A kormány rendkívül büszke a közbiztonság ugrásszerű javulására, különösen a lopások számának látványos (25 százalékos) csökkenésére. Igaz, a lakosság biztonságérzete nem ezt jelzi, olyannyira nem, hogy némely településeken sokan az utcára sem mernek kilépni, de az ország egész területén mind kiszolgáltatottabbaknak érzik magukat a tisztességes állampolgárok. Ám a lakosság biztonságérzete a legkevésbé sem tekinthető tudományos produktumnak, hiszen szubjektív, megbízhatatlan, politikai elfogultságoktól befolyásolt, főleg ha ellentmond a kormány céljainak, elképzeléseinek, vágyainak, álláspontjának. Pedig a számok nem hazudnak, fehéren feketén, hűen és pontosan leírják a valóságot, jelesen: 2000-ben, a Fidesz kormányzása idején több mint 230 ezer lopás történt. 2008-ban már csak alig 170 ezer. S ez a hihetetlen javulás kizárólag a kormány érdeme. A polgári kormány a maga tudatlan és ügyefogyott módján eleve rosszul állt hozzá a kérdéshez, s ostoba intézkedéseivel csak rontott a helyzeten. Abból indultak ki, hogy a lopás az bűn, amit lehetőség szerint meg kell akadályozni, ha mégis bekövetkezett, akkor üldözni és büntetni kell. Ezért, próbálták erősítgetni a rendőrséget, szigorítani a jogszabályokat, igyekeztek javítani a lakosság életkörülményeit és hasonló életidegen intézkedésekkel törekedtek küzdeni a bűnözés ellen. A lopások száma nem csökkent, sőt a rendőrség határozottabb fellépése miatt több bejelentés érkezett, ezért még növekedett is.
A szocialisták és liberális segédcsapataik zseniálisan oldották meg ezt a problémát (is). Nem pepecseltek a rendőrség megerősítésével, a tolvajok túlnyomó többségének lebuktatásával, elítélésével, bebörtönzésével, helyette tág keretek közt legálissá nyilvánították a lopást. Duplájára emelték a bűncselekménynek minősülő lopás alsó értékhatárát, így csak a 20 ezer forint feletti értékek eltulajdonítása számított üldözendő tevékenységnek, ami alatta maradt, az szabálysértés, gyerekcsíny, tévedés stb. kategóriába került. Ezzel gyakorlatilag megsokszorozták a lopási hajlandóságot, viszont a statisztika egyre szebb képet mutatott. A bűnözés támogatása soha nem állt túl távol a baloldaltól, ráadásul, ha még a statisztikákat is kozmetikázhatják általa, az áldozatok érdekeivel nyilván nem fognak foglalkozni. Az áldozatokkal egyébként is rengeteg gond van. Csak roppant erőfeszítések árán lehet leszoktatni őket arról az általánosan elterjedt, kényszerű pótcselekvésükről, miszerint ha megtámadják, kirabolják, meglopják őket, mit sem törődve a bűnügyi kimutatásokkal, feljelentést tegyenek. A törvény alkotóinak és végrehajtóinak kitartó erőfeszítése és példás együttműködése kellett ahhoz, hogy az áldozatok jelentős részét rádöbbentsék: felesleges a hatóságokhoz fordulniuk olyan semmiségek miatt, mint a családi kasszájuk, tüzelőjük, téli tartalékaik vagy éppen a napi betevőjükre való ellopása, hiszen a 20 ezer forintos értékhatár alatt a törvény is szemet huny, egy rendőrtől meg aligha várható el, hogy pontosan megbecsülje a 20 ezer forint feletti értéket. Így, aki a közbiztonság romlásáról beszél, az nyilvánvalóan dilettáns, rémhírterjesztő, szélsőséges, demagóg, populista és gyűlölködő, hiszen állításaikat objektív számok cáfolják, az csak a csalóka látszat, hogy 10 millió állampolgár primer tapasztalatai mellette szólnának. Ez is a feltartóztathatatlan társadalmi haladás eredménye. Amióta a tételes jog szabályozza az emberi közösségek belső viszonyait, számtalanszor enyhítették, illetve szigorították a törvényes büntetési tételeket. Régebben is szolgáltak propagandacélokat az effajta intézkedések, de többnyire a társadalom szükségeihez igazították a törvénykönyvet. Idézzük fel nagy királyunk, Könyves Kálmán törvényalkotói tevékenységének egyik érdekes fejezetét, amely furcsa hasonlóságokat mutat a 900 évvel későbbi szoclib törvényalkalmazással, bár a statisztikák kozmetikázása Kálmán király esetében fel nem merülhet, miként bizonyos bűnözői csoportoknak való kedvezés szándéka sem.
Kálmánról főleg azt tudja a művelt utókor, hogy azt mondta: „Boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, ne essék szó.” Ebből arra következtet számos felvilágosult elme, hogy nincsenek boszorkányok. Ám a király, bármilyen művelt volt is, nem ment szembe saját kora tudományos tényeivel. Ő is csak annyit állíthatott, mint kortársai közül oly sokan, hogy strigának nevezett, állatalakot öltő gonosz lelkek nem léteznek. De másfajta boszorkányok, mint a rontást hozó, varázslást űző maleficák (bűbájosok) csak úgy nyüzsögtek a védtelen emberek körül, olyannyira, hogy Kálmán ellenük már hozott megtorló törvényeket.
Kálmán hasonlóan „felvilágosult és korszerű” törvényeket alkotott a tolvajok esetében is. Előzményként el kell mondanunk, hogy a pogánylázadások idején nagyon megromlott a közbiztonság, elszaporodtak a lopások, rablások, fosztogatások. László király igyekezett rendet teremteni. Akkoriban nem voltak még liberális jogvédők, ezért az emberiség roppant ostoba állapotban tengődött, amit az is jelez, hogy komolyan hitték: a szigorú büntetéseknek visszatartó hatásuk nincs, ám abban a szellemileg sötét korszakban még általánosan elfogadottak voltak az effajta hiedelmek. Olyannyira, hogy maguk a bűnözők is elhitték, ugyanis három évtizeden belül jelentősen csökkent a lopások száma. Ennek eredményeként Kálmán király enyhítette a büntetéseket. Miként az 1100-ban született tarcali törvénykönyv írja: „bölcsen úgy gondolta, a törvény bilincsének szorítását meg lehet lazítani.” Ez a „lazítás” abból állt, duplájára emelték azt az összeghatárt, amelynek eltulajdonítása után világi bíróság elé állították a tolvajt. Egy tyúk vagy 10 dénár után már egy négylábú barom (kecske, juh), vagy 20 dénár érték ellopása számított büntetendő cselekménynek. (Tegyük hozzá, akik kisebb értéket loptak, azok egyházi büntetést kaptak, s nem biztos, hogy olcsóbban megúszták, mint a világi bíróság által elítéltek.) Kálmán a büntetési tételeket is enyhítette. A tolvajokat nem végezték ki, a legsúlyosabb büntetés a csonkítás (megvakítás, karlevágás) volt, s az, hogy a bűnöst szolgasorba vetették.
Sajnos akkorájt nem készültek kimutatások a bűnözés alakulásáról, mi több, közvélemény-kutatások sem voltak, amelyek Kálmán király népszerűségi mutatóit mérték volna bölcs intézkedései nyomán. Még szerencse, hogy nem a nép választotta a királyt, így az emberek totális elhülyítésére sem volt szüksége a hatalomnak.

Utóirat. Távozása előtt Draskovics miniszter még kitalálta, hogy a kisebb lopások összegét össze kell adni, s ha túllépi a húsz ezer forintot, rendőrségi nyomozást kell indítani. Erre mondják, adott egy pofont a fekáliának. Ugyanis, ha a kisösszegű bűntettek után nem indul nyomozás, hogyan bizonyítják rá a gyanúsítottra, hogy több, bűncselekménynek minősülő lopást is elkövetett? Ha az első, második, sokadik lopásnak nincs nyoma a rendőrségen, mit fognak összegezni a derék nyomozók? Draskovics valóban elvégezte a feladatát.