Átjárás a legális és az illegális világ között

Utópia a pszichoaktív szerektől mentes világ – állítja Szemelyácz János, a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője, aki szerint ha a prevencióra nagyobb hangsúlyt helyeznénk, csökkenne a szenvedélybetegek száma. Tibornak sikerült leszoknia, munkát is talált, de vajon hogyan viszonyul a társadalom a józanodó szenvedélybetegekhez?

Többségben a férfiak. Magyarországon a kezelésben részesülő drogfogyasztók száma évenként 14-15 ezer fő között mozog, számuk 2007-ben kismértékben alacsonyabb, 13 457 fő volt. A kezelt betegek közül az új betegek száma évente 4-6 ezer fő. Az elterelésben részt vevőkhöz hasonlóan a kezelésben részesülő összes drogfogyasztó között is a férfiak vannak többségben: 2007-ben csaknem kétszer annyi férfi kapott kezelést, mint nő. Az első kezelésbe lépők között a férfiak aránya még nagyobb volt (3:1).
(Forrás: a Nemzeti Drog Fókuszpont 2008-as éves jelentése)

Tizenhat évig voltam aktív szenvedélybeteg – mondja Tibor, aki hangsúlyozza: jelenleg is függő, csak a betegsége inaktív szakaszban van. – Patikákban kapható opiátokkal kezdtem, tizenhat évesen már szúrtam ezeket a szereket. Heroint pedig pár évvel később kezdtem használni – folytatja. Magyarázatként hozzáteszi, fiatalként kifejezetten készült a droghasználó karrierre, ugyanis vonzotta a függők misztikus világa. – Azt képzeltem akkoriban, hogy a drogosok boldog emberek, akik megvalósítják az álmaikat, és tetszett az, hogy a szerhasználók a legalitás és az illegalitás világában is mozognak. Teremtettem egyfajta romantikát a drogosok köré, amibe illeszkedett az akkori, kissé deviáns személyiségem is. A drog miatt pár évig úgy is éltem, mint az álmaimban – fűzi hozzá. Többször próbált leszokni az anyagról.
– Kétszer voltam elvonókúrán. Először Szegedre mentem rehabilitációra, itt három napot bírtam. Másodszorra Horvátországba utaztam, ahol tíz napig maradtam, majd hazagyalogoltam. Mindkét esetben az volt a gond, hogy még találtam kiskapukat. Volt hol laknom, akadtak haverjaim, akik segítettek, megvolt a szerhez jutáshoz a kitaposott út. Ráadásul hiányzott belőlem a motiváció, hogy le akarjak szokni. Pedig az édesanyám az egészségügyben dolgozott, és nem volt olyan orvos, akihez ne vitt volna el, mert nem akart beletörődni abba, hogy drogosként halok meg – mondja Tibor, aki a hosszú ámokfutás után kezdte úgy érezni, belefáradt abba, hogy állandóan az elvonási tünetek elől meneküljön. – Egyre nehezebb lett kábítószerhez jutni, rengeteg szörnyűséget követtem el azért, hogy meg tudjam venni az adagomat, ami nem volt olcsó. Egy pakk akkoriban háromezer forintba került, és minimum három pakkot szúrtam magamnak naponta. Lassan megszűntem emberi lényként érezni és gondolkozni. Loptam, raboltam, menekültem a rendőrség elől. A végén már egy barátom pincéjében laktam. Erkölcsileg egyre mélyebbre süllyedtem, és azt hittem, hogy nem tudok leszokni. A fordulópont a barátom halála volt, aki mellettem lett öngyilkos, és nekem az első gondolatom az volt, hogy kit ismerhetett ő, akit én nem, és az ő halála hogyan befolyásolja a szerhez való hozzájutásomat – állítja Tibor, aki magyarázatul hozzáfűzi, már évek óta tervezgették mindketten ezt a lépést. – Úgy hittük, hogy ennyi szenvedés után már megváltás lenne a halál, ráadásul a környezetünket is tönkretettük – mondja. Édesanyja először depressziós, majd rákos lett. A barátja halála után Tibor végül úgy döntött, leszokik, de négyszer ment el elvonókúrára, majd felvételizni rehabilitációs kezelésre, mire felvették a pécsváradi Változóházba.

A fordulat
– Beállva nem illik felvételi beszélgetésre menni, én pedig képtelen voltam tiszta maradni, míg végül egyszer csak sikerült, és felvettek. Pécsváradon teljes fordulatot vett az életem. Ekkoriban már a lábamon sem volt vénám. Itt, a pécsváradi rehabilitáción rengeteg emberrel találkoztam, akik nem ítéltek el. Beláttam, hogy a betegségemet fel kell vállalnom, de senki nem ment fel azok alól az erkölcsi bűnök alól, amelyeket korábban már elkövettem. Egy évig éltem és épültem itt, aztán takarítóvállalatoknál helyezkedtem el. Tudták, hogy korábban drogoztam, de ez nem okozott gondot, tisztességesen dolgoztam, és elfogadtak. Később, amikor másik helyre kerültem, nem akartam elmondani, hogy szenvedélybeteg vagyok, de túlóráznom kellett, és emiatt nem jutottam volna el a Narcotics Anonymous csoportba, azaz a névtelen függők terápiájára, ezért itt is színt kellett vallanom. Így végül a civil életben minden munkahelyen felvállaltam a betegségemet. Jelenleg a Mérföldkő Egyesületben vagyok terapeuta, mert mindig is szerettem volna segítő lenni. Nyolc és fél éve vagyok józan, de én már nem bánom, hogy ilyen életet éltem – állítja Tibor. – Tudom, sok mindent elvesztettem, rengeteget kínlódtam, és nemcsak magamnak, de másoknak is kárt okoztam. Viszont ha nincs a drog, soha nem találtam volna magamra. Bajból talpra állni nagyon nehéz, de tanulságos út volt, és most olyan embereknek segíthetek a munkámmal, amilyen én voltam egykor – mondja Tibor.

Elutasítás
– A kutatási adatok szerint, bár a fiatalabb korosztályok elfogadóbbak bizonyos szerekkel és fogyasztási formákkal szemben, a magyarországi felnőtt populáció viszonyulása a droghasználathoz más európai országokkal összehasonlítva meglehetősen merev és elutasító, a fogyasztókkal szemben pedig alapvetően kirekesztő – nyilatkozta lapunknak Busa Csilla, a Fact Intézet munkatársa. – Feltételezhető, hogy azokban az országokban alacsonyabb a droghasználat elterjedtsége, ahol a lakosság veszélyesnek tartja és elítéli azt. A drogepidemiológiai vizsgálatok szerint azonban nem jelentősen alacsonyabb a kábítószer-használat ott, ahol a lakossági attitűdök negatívabbak – folytatja Busa Csilla, aki rámutat arra, hogy amíg az elutasítás és az elzárkózás pozitív hatása nem bizonyított, a negatív igen: a kirekesztő gondolkodásmód kedvezőtlen társadalmi környezetet teremt az ártalomcsökkentés, a gyógyítás és a drogproblémával küzdők társadalmi reintegrációja számára, növelve a kábítószer-használat okozta egyéni és társadalmi károkat. A Fact Intézet országos kérdőíves kutatással drogambulanciák és szenvedélybeteg-ellátással foglalkozó intézmények kliensei körében 846 személyt kérdezett meg, míg Pécsett 800 főt érintő kérdőíves kutatást végeztek.
A szenvedélybetegek társadalmi megítélését vizsgálja a Kirekesztődés és kirekesztés című elemzés, ami a Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával készített el a Fact Intézet. A kérdések között szerepelt, hogy milyennek, mennyire kirekesztőnek vagy elfogadónak látják a kábítószer-használók a magyar társadalmat és benne szűkebb-tágabb környezetüket? A kutatók arra próbáltak választ találni, milyen tapasztalataik vannak az érintetteknek arról a közegről, ahová be kellene vagy ahová vissza szeretnének illeszkedni. A megkérdezett droghasználók kétharmada szerint inkább vagy egyértelműen elutasító a magyar társadalom velük szemben. Az érintettek kétharmada egyetértett azzal az állítással is, hogy a józan és a felépülőben lévő szenvedélybetegek visszailleszkedését a társadalomba leginkább az emberek előítéletessége és elutasító hozzáállása akadályozza. A felmérésből kiderült, hogy a kábítószer-használókkal szemben azok a válaszadók a legintoleránsabbak, akik soha nem fogyasztottak kábítószert, illetve soha nem volt droghasználó személy a szűkebb-tágabb környezetükben. Lényegesen toleránsabb viszonyulás tapasztalható azok részéről, akik környezeti érintettségről számoltak be, a legelfogadóbbak pedig azok voltak, akik maguk is használtak már kábítószert.

Tiszta lappal indulnak
– Nem könnyű józanodó szenvedélybetegként hazánkban munkát vállalni – állítja lapunknak Szemelyácz János, a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője és az Indit Közalapítvány szakmai vezetője, aki több olyan függőt is ismer, aki évekig volt absztinens, mégis munkanélküli lett, amikor kiderült, hogy korábban valamilyen illegális szer rabja volt. A droghasználók kirekesztettségének csökkentése szempontjából fontos, hogy milyen az őket körülvevő társadalmi környezet, hiszen könnyű belátni: a beilleszkedéshez befogadó közeg is szükséges.
– A szenvedélybetegek rendszeresen járnak rehabilitációs csoportokba, és ha sikerül elhelyezkedniük, akkor kifejezetten jó munkaerő válhat belőlük – vélekedik Szemelyácz János. – A rehabilitáció négy-hét hónapig tart, utána pedig arra biztatjuk a klienseket, hogy kezdésként ne álmaik munkahelyét keressék meg, ugyanis az érintetteknek meg kell tanulniuk kevesebb pénzből is kijönni, illetve bírniuk kell a stresszt. A munkahelyi konfliktusokat is kezelniük kell, bódítószerek nélkül – magyarázza. – Ha ez már megy, akkor jöhet a következő lépcső – mondja Szemelyácz. Hozzáteszi, a drogfüggő fiatalok gyakran nem végzik el a középiskolát. A kezeltek között vannak biztos egzisztenciájú orvosok, ügyvédek is, akik többnyire alkoholproblémával vagy nyugtató-altató függőséggel küzdenek, de egyre gyakrabban találkoznak tanult emberekkel az illegális szert használók között is. Egy józanodó szenvedélybeteg terápiája nem fejeződik be a rehabilitációs otthonból való távozás után. Pontosan tervezett rendszer szerint kell élnie, el kell kerülnie a magas kockázatú helyzeteket, amelyek elősegíthetik a visszaesést. Ezért még otthon sem teheti meg, hogy a karosszékben ülve, unatkozva, egész este kapcsolgatja a televíziót. – A gyógyuló szenvedélybetegek tiszta lappal indulnak, nem engedhetnek meg maguknak egyetlen stiklit sem, amivel később nem tudnak elszámolni, és újra a szerekhez nyúlnak – mondja a központ vezetője. A terápiás csoportokban is működik egyfajta hierarchia, és a tizenkét lépéses programon keresztül meggyógyulni kínkeserves próbatétel, amit, ha valaki végigcsinál, megváltozik az értékrendje, más ember lesz. A függőknél a munka kulcsfontosságú, az életben maradás lehetősége, éppen ezért a józanodó szenvedélybetegek lelkiismeretesebbek az átlagos munkavállalóknál. A világ sajnos nem olyan, mint amilyenre mi felkészítjük, megtanítjuk a betegeket, hiszen az őszinteség, a saját betegségük felvállalása is a program része, de egy munkahelyen ki vesz fel egy józanodót, akiről nem tudhatják, hogy mikor „borul meg”? Persze vannak ellentétes tapasztalatok is, amikor adnak egy esélyt, és megpróbálnak bízni bennük – vélekedik a központ vezetője.

A börtönnel nem szűnik meg a probléma
A Fact Intézet munkáltatókkal is készítettmélyinterjúkat, hogy megvizsgálják a munkaadói oldal véleményét. A megkérdezett interjúalanyok több mint kétharmadának volt már olyan alkalmazottja, akit az interjúalany szenvedélybetegnek minősített (főként alkoholisták, de néhányan droghasználókkal is szereztek tapasztalatot). Több munkaadó jelezte, hogy különösen, ha jó munkaerő volt az érintett, nem bocsátották el azonnal, hanem rehabilitációra küldték. A megkérdezett munkaadók több mint fele azonban úgy gondolta, a magyarországi munkáltatók nem lennének ennyire megértők, és elbocsátanák az illetőt. Több szakember is megfogalmazta, hogy Magyarországon az egészségügyi ellátásba kerülő droghasználók számát és összetételét elsősorban a Btk., illetve a rendőrség aktivitása határozza meg, és jelentős számban jutnak kezeléshez a „büntetés helyett kezelés” elve (az elterelés) miatt a droghasználók.
– Az átlagemberek egy része úgy gondolja, ha a droghasználó börtönbe kerül, megszűnik a probléma, ráadásul sokan úgy vélik, hogy a kábítószerrel való visszaélés büntetési tételeinek szigorítása is megoldást jelenthet, azonban ez az elképzelés téves – vélekedik Szemelyácz János. – Ha az őrizetbe juttatott drogosok ellátására fordított összeget rehabilitációs otthonok létrehozására költenék, akkor több szenvedélybeteg szakítaná meg bűnöző életmódját. Egy THC-ra vonatkozó vizeletvizsgálat, ami a füves cigaretta fogyasztását bizonyíthatja, 150 ezer forint körüli összeg lehet. Ez pontosan egy havi fizetése egy pécsi iskolai szociális munkásnak, aki a középiskolában – más feladatok mellett – például drogprevenciós munkát végez – mondja Szemelyácz János. A szakember szerint bebörtönzéssel nem szüntethető meg a függőség, és nem létezik szenvedélybetegségtől mentes világ sem. Ez mind utópia. Ráadásul a börtönbe kerülő szenvedélybetegek nagy része nem retten el a retorziótól, hanem inkább a bűnre szocializálódik. A lakosság jelentős része alkalmaz valamilyen pszichoaktív szert alkohol, altató, cigaretta vagy kávé formájában. Mint mondja, minden társadalom igyekszik megvédeni magát természetesen a veszélyes elemektől, ezért szükség van tiltó határozatokra, de ha a prevencióra nagyobb hangsúly helyeznénk, hatékonyabban működhetne a rendszer.