Maga Juscsenko bácsi? – szalad oda Bogdán egy állig gombolt tisztségviselőhöz.
– Nyet – szól a felelet, így tovább kérdez:
– Hát maga, maga sem Juscsenko bácsi? – faggat egy másik fehér gallérost.
– Nyet – csóválja a fejét ő is. Bogdán arcára kiül a csalódottság.
– No, hát akkor melyik Juscsenko bácsi? – szegezi a kérdést a kárpátaljai ukrán vezérkar sorfalának, Oleg Havasi kormányzónak és díszkíséretének, hiába. Megállapítja, hogy csúnyán becsapták, nem jött el az ígért hatalmasság a messzi Kijevből, no de sebaj, csak kerüljön a szeme elé – duzzog a kilencéves kisfiú –, majd jól beolvas neki.
Ez a történet nem mostani, de a héten is megtörténhetett volna. Bogdán ma is a kárpátaljai Szent Mihály családi típusú gyermekotthon lakója. Nemrég ünnepséget tartottak itt: szerdán avatták az otthon új épületét, s mint az előző alkalmakkor, az ukrán elnök most is lemondta ráti látogatását.
Elküldte viszont Oleg Havasi kárpátaljai kormányzót maga helyett. A kormányzó két hete akkurátusan felmérte a terepet, hiszen az idén is úgy volt, hogy az elnök ezúttal tényleg megtiszteli a kis kárpátaljai falu, Rát egyedi kezdeményezését. Az utolsó pillanatban megint közbejött valami, így az ünnepségre is csak a kormányzó érkezett meg: Ukrajna nagy, Rát pedig kicsi.
A Szent Mihály Gyermekotthon 2006-ban nyitotta meg az első ház kapuját a térség árvái előtt. A kezdeményezés lényege, hogy az idevett gyerekek családi körben nevelkedjenek. Egy-egy nevelőszülő házaspárnál 8–10 gyermeket helyeznek el, akik a tágas, kétszintes házakban találnak új otthonra és új szülőkre.
A héten avatták Ráton a harmadik ilyen házat: az otthonok közös telken állnak, és egy közösségi célokat szolgáló épület is van már.
Szerdán a hideggel dacolva kórusban énekeltek a gyermekek, a hivatalos ünnepség kedvéért ukránul zengett a dal a falunak, amely befogadta őket. Álltak egymáshoz simulva tizenhatan. Egymás között magyarul beszélnek, de most kötelességtudóan ukránul köszönték meg Rátnak, hogy ebben a magyar–ukrán határtól alig néhány kilométerre fekvő ezervalahányszáz fős faluban otthonra találtak. Előreláthatólag nagykorúságukig, de a középiskola befejezéséig mindenképp. Az ukrán állam ugyanis addig támogatja, hogy együtt nevelkedjenek új családjukban a korábban állami árvaházakban mostohább körülményeket megtapasztalt kicsinyek.
A gyermekotthon létrehozásában a legnagyobb munkát a helyi Bíró házaspár, Marika és Árpád végezte, valamint lányuk, Zsuzsa. Az ötlet Kárpátalja katolikus püspökétől származott.
– Húsz éve jártam először kárpátaljai árvaházban, és megdöbbentett, amit láttam – mondja Majnek Antal munkácsi püspök, aki 1996 óta a törvényi kényszer miatt magyar állampolgárságát ukránra cserélve teljesít szolgálatot Kárpátalján. A szolyvai, a beregszentmiklósi és a többi árvaházat látva a református egyház által működtetett nagydobronyi leányintézet mintája alapján jutott arra az elhatározásra, hogy helyet keres egy hasonló, nem állami árvaháznak.
Akkor már hatályban volt Ukrajnában az a jogszabály, amely 1999 óta lehetővé teszi, hogy állami tömegintézetek helyett családi típusú gyermekotthonokban nevelkedhessenek az árva gyerekek.
– Bíró Zsuzsa éppen a püspöki hivatal titkárságán dolgozott, ő volt az összekötő kapocs, aki által a szülei végül vállalták az otthon megszervezésének feladatát – meséli a püspök.
– Fogalmunk sem volt, mibe vágunk bele. Hónapokig hánytuk-vetettük. Olyan erős elhívást éreztünk, hogy nem volt más választásunk, vállaltuk – mondja Árpi bácsi, amikor az ünnepségen végre kiszabadul az Ungvári járás gyermekvédelmi osztályának Rátra delegált különítményéből. Miklós atyát, Rát egykori jezsuita plébánosát emlegeti, akárcsak Marika néni. Az ő unszolására mertek igent mondani a majdnem lehetetlenre. – Jártuk az árvaházakat, de egyikben sem találtuk meg azt, amit elképzeltünk. Valódi családokat szerettünk volna létrehozni, nekik épülő otthont, ahol a gyermekek megkapják mindazt, amit korábban nélkülözniük kellett. Így döntöttünk a mostani forma mellett.
Szép, de nehéz feladat ez a nevelőszülőknek is. Nem könnyű otthont teremteni olyan gyerekeknek, akiknek eddig nem sok jót jelentett a család szó. Vannak itt olyan állami árvaházból kivett testvérek is, akiknek az édesapja gyilkosságért ül valahol Ukrajnában. Két évvel ezelőtt, éppen karácsonykor, édesanyjukat ölte meg a szemük láttára, egyetlen késszúrással.
Ukrajnában az árvaház szónak olyan rossz csengése van, mint a kuplerájnak. Időbe telt, mire a Ráton élő Bíróék telket találtak. Először a szomszédos Nagygejőcön (Veliki Hejivci) próbálkoztak, de a falu elvetette a tervet. Marika néniék, ha erejükből futja, már a tizennyolc éves koruk után a családokból kirepülőknek alakítanák át Nagygejőc régi kastélyépületét.
Az első házat végül Miklós atya egykori legendás ráti nyári táborainak egyházi tulajdonban lévő telkén, egy Ausztráliába települt magyar adakozó pénzéből saját kezük munkájával, a falubeliekkel összefogva építették Bíróék. Az épülő otthon híre egy környékbeli házaspárnak köszönhetően jutott el egy holland jótékonysági szervezethez, a World Servants alapítványhoz – tudom meg a Rát és Nyíregyháza között ingázó önkéntestől, Polyák Marianntól, aki a táboroknak, a gyerekeknek, a falubelieknek köszönhetően második otthonra talált Ráton.
– Mire az első ház elkészült, működésbe lépett a gondviselés is – mondja Bíró Zsuzsa. A Juscsenko-adminisztráció 2006-ban bevezette a gyerekek után járó, fejenként ezer hrivnya körüli támogatást és a nevelőszülői apanázst, amelyből a teljes háztartásukat kell fedezniük a nyolc–tíz fős családoknak. Ha a házak megépülésébe nem is ad pénzt az ukrán állam, a berendezésbe besegít. Szűkösek a keretek, de mindig lehet spórolni.
A hollandok is eljöttek egy napon, felderítették a terepet, és a falu összefogását látva úgy döntöttek, pénzt és energiát fektetnek Bíróék álmába. Évek óta tucatnyi holland önkéntes jön nyaranta Rátra, hogy a civilben vízvezeték-szerelő, kőműves, gondnok vagy épp háziasszony delegáltak időt szakítva saját nyári szabadságukból a nagy terv újabb részét valósítsák meg a falubeliekkel közösen.
És most elkészült az újabb ház abból a pénzből, amelyet egy éven át a hollandoknak sikerült baptista gyülekezetükön, illetve Bíróéknak más fórumokon keresztül összekalapozniuk.
Ám a harmadik ház korántsem jelenti a terv teljes megvalósítását. Még egy családi házat szeretnének felhúzni a területre, a telek végén pedig egészségügyi szolgáltatást nyújtó központot, amely ingyen látná el a gyermekeket.
A harmadik ház elkészültével tehát a harmadik nevelőszülőpár is megérkezett az újabb gyerekekhez. Ők is helybeliek: Ráton még működik magyar iskola, Beáta ott tanítja az alsó tagozatosokat, többek között az otthon lakóit is. Férje, Verbócki Ferenc a ház körüli munkákat látja el.
– Az első perctől fogva, hogy az árvák idekerültek a faluba, a szívünkbe zártuk őket. Látva a két előttünk járó példát, hónapok óta gondolkoztunk, mi lenne, ha mi is belevágnánk – mondja az új házban Beáta. – A nyárra beérett a döntés, s most, hogy itt vannak a lányok, nagyon boldogok vagyunk.
Fél szemével a konyhaajtó mögé sandít, úgy terelgeti a testvéreket, mintha az anyjuk volna.
A három nevelőszülőpár mögé felsorakoztak a nagyszülők. Ferenc szülei, Vali néni és „Feri sógor”, ha kell, megfejik a család egyetlen tehenét, disznót vágnak, besegítenek, hogy ne maradjon éhen a nyolc éhes száj.
A megnyitón mondott beszédében a kárpátaljai kormányzó is hangsúlyozta: a térségben tizenhét családi típusú otthon működik, egyenként, elszigetelve, de ilyen összefogásra nem találni máshol példát.
Ungvár közelében, a kissé magára hagyott kárpátaljai szórványban maroknyian magyarok, ha apránként is, de építkeznek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
