Az értelmiségiek és a politikusok között zajló magyarországi háború legmeglepőbb fejleménye – egyúttal ékes bizonyítéka – mindenképpen a Fidesz körül kialakult csatározás. Amilyen erővel és vehemenciával beavatkoztak ennek a politikai pártnak a belügyeibe a médiaelit reprezentánsai és egyéb befolyásos intellektuelek, és amilyen hatást gyakorolt mindez az illető párt sorsára, az egyszerűen elképesztő.
(Magyar Nemzet, 1993. december 31.)
Az ország többsége most koalíciót szeretne. Nem tudja, mi készül. Fogalma sincs róla. Az ország gyanútlan. Akik most összeállnak, úgy érzik, itt a soha vissza nem térő alkalom. Nem a következő ciklus kormányzati stabilitásában gondolkodnak, hanem a hosszú távú hatalomban.
(Magyar Nemzet, 1994. június 11.)
Legyünk megint akkurátusak: a magyar sajtó szerint tehát szakértői az a kormány, amelyikben elvétve akad szakmai vagy tudományos címet-rangot elért személyiség (ha mégis volna, az lehetőleg alacsonyabb fokú legyen), nem szakértői, más szóval dilettáns pedig az, amelyikben nagy számban fordulnak elő magasan kvalifikált emberek (a nemzetközi tekintély külön hátrányt jelent). (…)
Ezt az írást az új kormány fölállításának másnapján kellett volna megírnom. Vártam vele. Kíváncsi voltam, mit mond most a sajtó. Mit mondanak azok, akik négy éven keresztül szakembereztek, dilettánsoztak és mucsaiztak. (…) Hallgattak és hallgatnak ma is, vagy ami még rosszabb, kitartanak a „szakértői kormány” blöffje mellett.
Pető Iván azt mondta: „az új kormány színrelépése az igazság pillanata lesz.” Hát ez nem az a pillanat! Az új kormány színrelépése és annak fogadtatása számomra ezt mondja: a hamisság hamisságot szül. Aki négy éven át hamisított – tudatlanságból vagy tudatos rosszindulatból – az nem tud csak úgy kilépni a maga szőtte hálóból. Legyen az illető politikus vagy újságíró.
(Magyar Nemzet, 1994. július 2.)
Nem az a baj tehát, hogy az új kormány kegyetlen megszorító intézkedéseket foganatosít, hanem az, hogy pártjaik a kampány során mindennek az ellenkezőjét ígérték. S hogy most – a sajtó nagy részének támogatásával – ezt le akarják tagadni.
(Magyar Nemzet, 1994. augusztus 19.)
Az MDF kül- és belföldön egyaránt elterjesztett antiszemita hírét aligha lehet már megcáfolni. Hiába derült ki a választások után végzett Gallup-felmérés szerint, hogy az MSZP szavazótáborában nagyobb arányban vannak, akik úgymond „nem szeretik a zsidókat”, ez utóbbi – szemben az MDF-fel – sohasem lesz antiszemita párt, mert nem írja róla újra és újra a sajtó, hogy az.
(Magyar Nemzet, 1994. november 5.)
Úgy gondolom továbbá, hogy a Kádár-rendszerben vállalt szerepet lehet megérteni, lehet elfogadni, lehet méltányolni, lehet megbocsátani – adott esetben még tisztelni is. Egyet nem lehet: mércéül, mértékül, eszményül állítani. Miként a Kádár-kort sem.
(Magyar Nemzet, 1994. december 17.)
Ha tetszik, a rendszerváltoztatás nem sikerült Magyarországon. (…)
A nyugatias, a plurális, az európai berendezkedés helyett minden ellenkező látszat dacára – csak a monolitikus rendszer harmadik kiadását sikerült létrehozni. A kemény és a puha után a folyékony vagy – bármily paradox is ez – a demokratikus diktatúrát. (…)
David Stark amerikai szociológus már 1990-ben megjósolta, hogy a nemzeti polgárság újjászületése helyett a régi bürokratikus oligarchia jól kiépített uralma fog megvalósulni Magyarországon. A privatizáció szerinte „nem a tervtől a piachoz”, hanem „a tervtől a klánhoz” vezet.
(Magyar Hírlap, 1996. november 2.)
Attól félek, hogy nálunk a politikában is egyre inkább hasonló szabályok érvényesülnek. Hogy Magyarországon nemcsak vadkapitalizmus, hanem vaddemokrácia van, ahol a gátlástalan (főleg persze régiekből lett) politikai újgazdagoké a jövő.
(Magyar Hírlap, 1997. szeptember 24.)
1989-es parlamentbe jutásom előtt (bár szerintem kiváló, de mégiscsak) vidéki gimnáziumi tanár voltam. 1994 után ugyanez maradtam, plusz egyetemi adjunktus, továbbá országosan ismert publicista. Képviselőségem alatt és azt követően mintegy 150 cikkem jelent meg országos napi-, heti- és havilapokban. A legtöbbjük figyelmet keltett – némelyik botrányt. (…) A politikából kiírtam, a nyilvánosságba – úgy látszik – beírtam magam. Egzisztenciális szempontból is említésre méltó, hogy képviselői mandátumom elvesztése után két esztendeig a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa voltam, hogy a Batthyány Alapítvány ösztöndíjasaként egy esztendőt Amerikában töltöttem, majd a néppárt jóvoltából két évig az ORTT tagja lehettem. Ezeknek is köszönhetően, vagy ha tetszik: ezek ellenére is (továbbá egyértelműen vállalt elkötelezettségeim ellenére) mindvégig megőriztem szellemi és erkölcsi függetlenségemet. Még akkor is, amikor a legkiválóbbak közelében (Antall József környezetében és Orbán Viktor tanácsadójaként) működhettem.
(Népszabadság, 1998. június 6.)
A megtépázott szabad demokrata lélek kevés számú szilárd terrénumainak egyike az Orbán Viktor és a Fidesz iránt érzett gyűlölet. (…)
S ha a Nagy Imre temetésén elmondott emlékezetes beszédtől napjainkig végigvizsgáljuk Orbán szavait és tetteit, azt meg kell állapítanunk, hogy ebben mindvégig szilárd és következetes maradt. Egykori harsány kommunistafalóként 1992-ben nem volt hajlandó – a fenyegető fasiszta hatalomátvétel nem létező veszélyére hivatkozva – a Demokratikus Chartában összeölelkezni a Nagy Imrével szemben egykor az ellenforradalom oldalán föllépő Hornnal és annak pártjával. (…)
A képlet egyszerű: Tamás Gáspár és elvbarátai annyira gyűlölik a tékozló fiút, aki – pedig, istenem, micsoda tehetség volt! – nem fogadta el az SZDSZ ifjúsági szervezete vezérének szerepét, hogy minden lehetséges rosszat (köztük szörnyű nagy baromságokat is) képesek elmondani és elhinni róla.
(Népszabadság, 1998. december 4.)
A „kormányváltásnál több – rendszerváltásnál kevesebb” formulával Orbán – pályafutása során nem először – ismét alaposan fején találta a szöget. (Akik e jelszót a jogállami demokrácia korlátozására irányuló diktatórikus igénybejelentésként értelmezik, azok rosszhiszeműek vagy szimplán ostobák: véleményük egyik esetben sem érdemes arra, hogy e zárójel keretein túl szót vesztegessünk rá.) (…)
Végül az utolsó utáni pillanatban ténylegesen meg kellett kötnie a koalíciót Torgyánnal. (…) A józan ész azt mondja, hogy ezt így együtt nem lehet megcsinálni. Orbán mégis megcsinálta. S ami a leghihetetlenebb az egészben: közben megőrizte politikusi és emberi hitelét. (Esküdt ellenségeire ez persze nem vonatkozik.)
(Magyar Nemzet, 1999. március 6.)
Mennyi bajt meg lehetett volna előzni, ha nincs a sok értelmiségi okoskodás! Mert a politikában két szót nem szabad soha kimondani, azt, hogy mindig, és azt, hogy soha. (…)
De ha Orbán bukik, vele bukunk mindannyian.
(Magyar Nemzet, 1999. március 13.)
Pártnak, frakciónak tagja nem vagyok (ami korántsem érdem, csak állapot). De azzal az előnynyel jár, hogy kikérhetem magamnak, ha bárki bármilyen alapon pártpolitikusi lojalitást, fegyelmet és hasonlókat próbál számon kérni rajtam.
(Magyar Nemzet, 1999. április 1.)
A szocialisták a maguk érdemeit tartják a legnagyobbnak a rendszerváltozás sikerében, mondván, ők már évekkel korábban hozzáláttak a piaci és demokratikus átalakításhoz, főként az ő bölcsességüknek és türelmüknek köszönhető, hogy a folyamat békésen, megrázkódtatások nélkül mehetett végbe. 1994-es választási győzelmük után odáig mentek, hogy az egész átalakulás simábban, kevesebb bonyodalommal és veszteséggel zajlott volna le, ha az ellenzéki radikalizmus és felelőtlenség nem kényszeríti ki a ’90 és ’94 közötti szerencsétlen kitérőt, melynek során az Antall-kormány alaposan megnehezítette s kis híján ki is siklatta a rendszerváltozás általuk előkészített és végül révbe juttatott folyamatát.
(Magyar Nemzet, 1999. május 5.)
Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy mentsük, ami még menthető. (Nem azért használok többes szám első személyt, mintha bármiféle aktív politikai szerepet kívánnék vállalni, hanem azért, mert lelki közösséget érzek és vállalok a szóban forgó értékekkel.)
(Magyar Nemzet, 1999. május 28.)
Jut eszembe: Lengyel Lászlónak miért nem mondta senki annak idején, amikor Horn Gyula tanácsadója volt, hogy most aztán tessék ám befogni… (…) Ha önök korábban is ennyire szigorúak, mondjuk Fodor Gábor és Magyar Bálint minisztersége idején, akkor attól tartok, jóval csöndesebbek lettek volna négy éven át a média balliberális fórumai (hogy a fővárosi önkormányzat és Demszky Gábor „pénzeit” most ne is említsük).
(Népszava, 1999. december 9. – Viszonválasz Csepeli Györgynek)
Jellemváltás nincs is, legföljebb köpönyegváltás. Van-e tehát rendszerváltás? Ez szó szerint annyit tesz: rendszercsere. Elég hülyén hangzik. Rendszámcsere, azt ismerem, az viszonylag egyszerű. (…)
A túlfűtött, balos radikálliberalizmus hoszszabb távon úgy találkozott és úgy fonódott össze az utódpárti elit merőben önérdekű hatalomkonzerváló szándékaival, olyan – spontán vagy tudatos, de mindenképp – természetes módon, ahogy ’94-ben az SZDSZ és az MSZP a koalícióban. Mert ha az átalakulás a lehető leggyorsabban – nem változásként, hanem váltásként – megy végbe, akkor a régi rendszer uralmi csoportjain kívül más nemigen rúghat labdába. Akkor a múltban szerzett előnyök birtokában az új viszonyok közt is az övék lesz minden hatalom. A gazdasági, a kulturális, a szervezeti, a közvélemény-formáló – s előbb-utóbb a politikai is.
(Magyar Nemzet, 2000. február 2.)
Formális kormánypozíciójuk ellenére az MDF-eseknek tehát nem lehetnek illúzióik: természetesen nem győztek, hanem veszítettek ’98-ban, s a dolgok állása szerint a jövő választásokon már nem lesz esélyük a parlamentbe jutásra. Persze gondolhatnánk, hogy 2002-ben is megismételhetik a ’98-as választás nagy attrakcióját, s a Fidesz hátán megint beügethet a parlamentbe egy frakciónyi MDF-es. Ezt a műlovari bravúrt azonban nem lehet még egyszer megcsinálni. (…) Antall 1990-ben kamikazekormányról beszélt, s igaza lett. Vajon nem kamikazepárt-e az MDF? Csak lassabban telik be a végzete, mint az első kormánynak meg a többi ország hasonló gyűjtőpártjának.
(Népszava, 2000. március 22.)
Manapság az MDF elnöke utólag kínos magyarázkodásra kényszerül, ha a parlament folyosóján szóba elegyedik az SZDSZ elnökével. Ez nemcsak végtelenül szomorú, ez gyalázatos helyzet.
(Népszabadság, 2000. április 29.)
A kívülálló számára nyilvánvaló, amit a cikk elején írtam: a rendszerváltozás egykori meghatározó erői ma súlytalanok. Egykori ellentéteik anakronisztikussá, ők maguk nosztalgiapártokká váltak. Mindketten a politikai túlélésért, az úgynevezett kétosztatú pártrendszer ellen küzdenek. Valami középpárti szerepért. A kívülállónak nyilvánvaló egyfajta érdekközösség és egy objektíve létező együttműködési késztetés is.
(Népszava, 2000. május 10.)
Természetesen nevetségesnek tartom, amit a baloldal egy része állít, hogy ma egy új pártállam kiépítése folyna. Ha ezzel a kommunisták vádolják a Fideszt, azt meg egyenesen a politikai pornográfia körébe tartozónak ítélem. (…)
A látszattal ellentétben a jobboldali integráció igazi kérdése nem a kisgazdákhoz, hanem a MIÉP-hez való viszony. Csurkáéknak nagy esélyük van arra, hogy 2002-ben 10 százalék fölé emelkedjenek. Valószínű, hogy legföljebb velük lehet meg a jobboldali többség a következő választások után, ha egyáltalán. (…)
Ha a választások közeledtével Csurka beindul, hogy elfoglalja a jobboldali demagóg – Torgyán által üresen hagyott – helyét, az roppant súlyos kihívás lesz Orbánék számára (…)
Szerintem Orbánék lélekben már felkészültek a Csurkával való kényszerkoalícióra. Szerintem így van ezzel a jobboldal zöme is.
(Népszabadság, 2000. május 10.)
Mádl Ferenc jelölése és biztosra vehető megválasztása a köztársasági elnöki posztra (ha szabad ez alkalomból Petőfit idézni) „a legvakmerőbb reményimet megszégyenítő ragyogó valóság”. Valljuk be: erről álmodni se mertünk két évvel ezelőtt. Egy hónappal ezelőtt sem. Valljuk be: Orbán Viktor megint lenyűgözött bennünket. Megint olyat csinált, amiről azt hittük, lehetetlen.
(Magyar Nemzet, 2000. május 26.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
