Feledékenyek és hurráoptimisták

Bámulattal nézem, ahogy a választások közeledtével az urbanisztika egyre többet szerepel a nyomtatott és elektronikus sajtóban. Ennek elvileg örülni kellene, hiszen a téma normális időkben (is) jelentős közügy. Azonban az izgalom fokozódásával egyre több olyan közlés, kijelentés, állítás vagy jelmondat hangzik el néhány – nemegyszer pillanatnyi „celebbé” váló – kolléga szájából, ami nem feltétlenül szolgálja az érdeklődő laikus közvélemény tisztánlátását. Hogy miért épp a Magyar Nemzet hasábjain reagálok mindezekre? Mert nem először kaptam itt fórumot e fontos közügyek tárgyalására – miközben a Népszabadság már a téma felvetésekor elutasított.
Meglepő és mulatságos, ahogy például azt a HVG egyik cikke tudatja, hogy a volt fővárosi főépítész barcelonai látogatásról hazatérve egyszer csak „rémülten tapasztalta, milyen hihetetlen balkáni látvány fogadta Budapesten”. Megállapítja (egyébként helyesen), hogy az üzleti szféra Budapest fejlesztése során – teljesen normális módon – a maximális profitra törekedett (tudniillik ez a dolga), de mintegy mentve hivatali időszakát, azt is hozzáteszi, „a közszféra nem volt felkészülve arra, hogy a közösség érdekeit számon kérje”. Szerintem sem, ám egy kicsikét nem megkésett-e a felismerés? A jelenlegi ügyvivő főépítész pedig egyenesen kijelenti, hogy szerinte „Budapest az egyik legjobb város Európában”. Azt már én teszem hozzá, hogy Párizs, London, Berlin, Barcelona, Edinburgh, Bern, Zürich, München, Salzburg, Prága, Como, Velence és a többiek mezőnyében. Ilyesfajta hurráoptimizmus nem hallható az amúgy eredményeikre büszke és egészségesen öntudatos nyugat-európai szakemberek szájából. Igaz, ott viszont a melankólia sem társadalmi rákfene.
A nemzeti főadó Este című műsorában a városházi urbanisztikai leányvállalat vezetője is láthatóan meghökkentette a műsorvezetőt a hurráoptimizmusával. Budapest fejlődésével kapcsolatban ugyanis kijelentette, hogy egyáltalán nem vagyunk mély válságban, hiszen a külföldiek nem is érzik. Csak úgy repkednek a metaforák és a szókapcsolatok az amúgy kiváló kollégától: „urbanisztikai valóságshow”, „kolduló dokumentumok”, „élményfolyam”, „Duna-portfólió”, „új Budapest-régió”, „Budapest-brand”, „Erzsi és Józsi utcafesztivál”. Megtudhattuk továbbá, hogy „a Duna identifikálja Budapestet”, meg hogy „a kreatív gazdaság, a kultúra, a felsőoktatás a lehetséges alapja” Budapest fejlesztésének. Mindezt úgy, hogy hivatkozás sincs több korábbi hazai úttörő publikációra vagy a Közép-magyarországi Régió érvényben lévő, épp e területekre koncentráló fejlesztési stratégiájára. Ugyanez a kolléga a Népszabadság hasábjain azt is kifejtette nemrégiben, hogy „egy város versenyképessége nem az objektumok tárházától függ, hanem attól, hogy a település mennyire képes kapcsolatokat kialakítani és hálózatba szerveződni”. Féligazság, ami jól hangzik, de az „elmélet” korlátja az, hogy objektumok híján az objektumok nem tudnak hálózatba szerveződni, valamint nincs miért útra kelni.
A szóban forgó Népszabadság-cikkből azt is megtudhatjuk, hogy „a jelenlegi (uniós) pályázati rendszer hatását tekintve alig különbözik a szocialista korszak kényszeres tervgyártásától”. Tehát egyrészt a lehetőség a hibás, hogy létezik; másrészt azért egy gyors időutazás során vessünk majd egy futó pillantást „a szocialista kényszeres tervgyártás” asztalfiókban landolt terveinek, illetve településeinek akkori és mostani állapotára.
Bár értékekkel és érdekekkel színezett, ez a szakma sem hitviták kérdése. Egyfajta vallás formáját kezdi ölteni, ki miben hisz. Például a magasházak budapesti jövőjével kapcsolatban többek között azt a kérdést kellene tárgyilagosan körüljárni, hogy mik lehetnek e szándék indokai. Helyhiány? A telekárhoz mért profitelvárás? A szép kilátás? A várossziluett tagolása? Szimbolikus üzenetek? Pontosan úgy, ahogy egy egyetemi szakdolgozatban számon kérné egy magára valamit adó nyugati egyetem.
Sok tévhit is kering a szakmáról, még a szakma gyakorlói között is. Az egyik általános, mindent átható posztkádárista attitűd a vállalkozó- és befektetőellenesség. Egyfajta romantikus antikapitalista ethosz. Annyira így van ez, hogy a „kapitalista”, „tőkés”, „tőke” kifejezéseket a konferenciákon annyira kerülik, mint ördög a tömjénfüstöt. (Helyette a politikailag korrekt „szociális piacgazdaság” járja.) Pedig a szakértelmiségtől elvárható lenne annyi tájékozottság, hogy tudatosítsa: az önkormányzatok a fejlett nyugati piacgazdaságokban sem Krőzusok – a városok fejlesztésének túlnyomó többségét magánberuházók végzik. Vagyis a legkedvesebb ügyfél.
Minden fejlesztés alapja és kiindulópontja a helyi gazdaságfejlesztés. A sikeres helyi vállalkozók adójából, valamint a hely iránt érdeklődő befektetők pénzéből lehet bármit is tenni. Ezzel szemben a városfejlesztés körül sürgölődő főépítészeink jelentős része sajnos úgy gondolja, hogy neki ezzel nincs különösebb dolga. Miközben Kanadában például van olyan önkormányzati hivatalnok, akinek az a feladata, hogy havonta körbetelefonálja a vállalkozókat: hogy vannak, mit terveznek, és tudnak-e nekik valamiben segíteni?
A technikai és jogi hiányosságainkra visszatérve: éppen ideje lenne már a városfejlesztési alkuk (például az úgynevezett bónuszrendszer) és a fejlesztési hozzájárulás eszközeit szabályozottan elterjeszteni a gyakorlatban. Előbbi során közcélú beruházás – óvoda, könyvtár, közpark, földszinti passzázs, többszintű csomópont – megvalósítása esetén a beruházó engedményt kap az előírásokból: például egy-két szinttel többet építhet. Utóbbi rendszerben a beruházók meghatározott összeget fizetnek be minden általuk építendő kereskedelmi szintterület négyzetmétere után a város tömegközlekedési, parkosítási, parkolási, óvodai és közterületi művészeti alapjaiba. Így működik például San Francisco vagy Sydney belvárosa. De idetartozik az értéknövekedési adó alternatív lehetősége is: ne közpénzen elvégzett infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően gazdagodjanak egyoldalúan a beruházók, hanem tisztes hasznuk egy részét a közösség forgassa vissza közcélú fejlesztésekbe. Ilyen egyszerű. Ez aztán nyugati típusú szociáldemokrácia a javából…
Talán a legfájóbb hiány az oktatás. Az ezredfordulóra a hazai urbanisztika évtizedes küzdelem után – Európában szinte utolsóként – kivívta magának az önálló egyetemi szakalapítás jogát. Két egyetemen meg is indult a képzés, amely két év után áldozatául esett az úgynevezett „bolognai folyamatnak”. Azért írom idézőjelben, mert az európai (angolszász hagyományokon alapuló) egységesítés alapvetően vertikális tagolást jelent (BSc, MSc, PhD), és nem horizontális szűkítést. Románia például összességében feleannyi alapszakot akkreditált, mint Magyarország, de az urbanisztika köztük maradt. Nálunk az a néhány urbanisztikai tanszék identitásválsággal küzd: az egyik vezetőjévé néhány éve egy statikus szakembert neveztek ki, másikuk pedig székének elfoglalásakor őszintén bevallotta, hogy bár az építészetben jártas, sohasem foglalkozott korábban urbanisztikával. A hátba szúrás, a cserbenhagyás, az egymás ellen fordulás ebben a helyzetben szinte törvényszerű: az utóbbi időkben a médiában sokat szereplő egyik exfőépítész tanszékvezető az egyik intézmény nevében – a közösen kialakított és kidolgozott program után – például hirtelen magyarázat nélkül felmondta az együttműködést egy másik patinás intézménynyel, hogy egyedül akkreditáltassa kurzusát.
A nemzetközi mezőnyben az is nehezen magyarázható, hogy miközben átvettük az angolszász tudományos minősítés rendszerét, a tudományos munkára nem hajlandó építészeknek és más művészeknek kitaláltuk a magyar DLA (doctor of liberal arts) elnevezésű virtuális tudományos fokozatot. Ezt viszont nemegyszer „zárt klubok keretében” olyanok is megkapják, akik bár kiváló tervezők, de életükben nem publikáltak még tudományos igényű írást. Ezt tessenek megpróbálni külföldön egyszer elmagyarázni! A nálunk kicsit nagyobb és meghatározóbb angolszász tudományos világban vagy hajlandó valaki publikálni, vagy nem lesz PhD-fokozata: magyaros kiskapu nincs.
A hazai urbanisztika éppolyan válságban van, mint kontextusa, a hazai társadalom. Ha egy közösség megáll az érésben, s nem akar, nem mer, nem tud új stádiumba átlépni, akkor mindig krízisbe kerül – mutat rá Hamvas Béla. Az egyes időszakok éppen azáltal szolgálják fejlődésünket, hogy mindig új szempontot állítanak a középpontba, és ennek módja, hogy egy válsággal szembesülünk. De a válság egyben teremtő lehetőség is: azzal tesz jó szolgálatot, hogy ellehetetleníti a hagyományos működést. Nemcsak ijedségre ad okot, hanem önvizsgálatra is. Ha hagyjuk, rákényszerít bennünket arra, hogy új, jobb megoldásokat keressünk.
Ezekben a riasztó példákban azonban az a szomorú, hogy a bizalmat rongálják, bizalom nélkül pedig nincs együttműködés, és nem lehet pozitív jövőkép. A világban pedig – tetszik, nem tetszik – a szociáldarwinizmus törvényei működnek: azok a kisebb-nagyobb közösségek a sikeresek, amelyek elsajátították a verseny és együttműködés rugalmas viselkedésmintáit. A szociálpszichológia tudománya pedig azt üzeni nekünk, hogy a bizalom négy pilléren nyugszik: őszinteség (azt mondom, amit gondolok), megbízhatóság (azt teszem, amit mondok), nyitottság (információk fogadására és adására), valamint az elfogadás (elfogadom, hogy másoknak más a véleménye; valamint elfogadom magam – utóbbi egy életmű kérdése). Bármelyik pillér sérül, megrendül a bizalom, és így nem lesz együttműködés. Gondoljunk csak bele, hogy mentek a dolgaink az elmúlt években… De vigyázat: mindenki a saját hibáit és teendőit elemezze! Hamvas a Karnevál című regényében markánsan figyelmeztet: megváltani csak saját magunkat tudjuk – de csak akkor, ha erre megértünk.

A szerző urbanista, városfejlesztő, főiskolai tanár