(hogy ér véget egy álom )

Én nem tudom, hogy az, amit lelketlenségnek szoktunk nevezni, mire képes. A lelketlenség rokon a gépiességgel, a „szabály az szabállyal”, s végső soron a „parancsra tettem” mentegetőzéssel is. A történet, amely most véget ért, 2007 karácsonyán kezdődött, amikor a Magyar Nemzetben közzétett kérésemre Disztl Jánosné, III. kerület, Újvár u. 30. szám alatti lakos víkendházába befogadta az általam évek óta pártfogolt, épp megfagyni készülő hajléktalant, Dzsíbíszit, aki azon a hideg télen éjszakáit egy használaton kívüli gangra nyíló vécében töltötte magzatpózba gömbölyödve. A nyolcvanhárom éves Disztl Jánosné volt az egyetlen, aki jelentkezett az Én nem tudom…ban közölt könyörgésre vagy felhívásra. Épp karácsonyra sikerült Dzsíbíszit olyan állapotba hozni (higiéniai szempontból), hogy felvihettem az idős hölgyhöz, aki oda is adta neki a ház kulcsát. A fedélnélküli így kapott fedelet a feje fölé.
A következő időszakban nagyon jó, meleg viszony alakult ki közte és házigazdái között. Az asszony élettársa is egyre jobban megkedvelte, s mire eljött a nyár, már szinte fogadott fiukként kezelték. Ő szeretetüket tőle telhetően viszonozta: a guberálás közben talált száraz kenyeret, eldobott élelmiszert hazavitte Disztlné kutyáinak, tyúkjainak, segített bevásárolni az öreg hölgynek, gondozta a kertet, tologatta a tolószékhez kötött öregurat, megtett mindent, amire kérték. Egyszóval otthonra talált. Én néha ellátogattam hozzájuk, s nagy örömömre szolgált Dzsíbíszi „felemelkedése”, az idős pár irántam is megnyilvánuló szeretete és kedvessége. Disztl Jánosné – erre szavamat adom – többször is mondta nekem, szeretné, ha Dzsíbíszi az ő halála után is ott maradhatna a kerti házban. Ezzel élettársa is egyetértett. Persze a szó elrepül, az írás megmarad. Dzsíbíszi pedig unszolásomra sem volt hajlandó arra, hogy eme remény és végakarat írásba foglalását kérje.
2008 decemberében Disztl Jánosné meghalt. A halála előtti napokban Dzsíbíszi többször eszméletlenül talált rá a földön fekve, ő emelte fel az ágyára. A két öregember a háziorvos tanácsára sem volt hajlandó kórházba befeküdni. Az asszony halála után a férfit a mentő szállította el, s mielőtt akár Dzsíbíszi, akár én meglátogathattuk volna, meghalt az ispotályban. Így a III. kerületi gyámhatóság, amely a magatehetetlen ember mellé gyámot rendelt, elveszítette a jogát arra, hogy a gazdátlanul maradt ingatlannal kapcsolatban bármi intézkedést tegyen. Örökös – legyen bár szó bármily távoli rokonról – nem jelentkezett. Dzsíbíszi – Disztlné óhaja szerint – maradhatott a víkendházban, tovább etette a tyúkokat, gondozta a kutyákat, és gyászolta jótevőit. Senki sem zaklatta mindmostanáig.
Az üres lakóházba többször betörtek, ebek harmincadjára került minden, a harmadik héten például ellopták az összes tyúkot. Csak a kutyák maradtak Dzsíbíszire. De a sors goromba. Most novemberben komor férfiak jelentek meg az Újvár utcában. Dzsíbíszi éppen a kerítés résén bújt át, hogy az általa guberált húst odaadja a kutyáknak, amikor „nyakon csípték”, és közölték vele az új „tulajdonos” kívánságát, hogy „húzzon el”. Aznap este felkeresett, és elmondta, hogy a kutyákat elkábították, a víkendházat egy nagy vaskolonccal a kéménnyel kezdve felülről lerombolták, őt a helyszínre érkező rendőrök haladéktalanul bevitték a kapitányságra, és órákig bent tartották, majd azzal bocsátották útjára, hogy nem szeretnék a környéken látni. Az „új gazda” emberei közölték vele, hogy vissza ne merjen menni, mert nagy bajba kerül. Így ért véget egy álom. Dzsíbíszi nyugodtnak, sőt boldognak tekinthető két esztendeje. Egy fél napot sem adtam neki. Most újra az utcán van, s csak remélhetjük, hogy nem lesz mínusz húsz fok, mint 2007 decemberében.
Hogy mi történik vele ezután, én nem tudom…