Hurrá, vesztettünk!

December 1-je Erdély elvesztése óta ma már többszörösen történelmi dátum. A lisszaboni szerződés is ekkor lépett érvénybe. Ahogyan azt az elmúlt nyolc év alatt megszokhattuk, a szerződés elfogadását kísérő nemzetközi perpatvarban a magyarok nem vettek részt. Sőt, Gyurcsány Ferenc puha kormánya épp két éve terjesztette elsőként a magyar parlament elé a szöveget, amelyet azután az egész plénum kormánypártostul-ellenzékistül anélkül fogadott el, hogy elolvasta volna. Más államok persze nem így tettek. A Brüsszelben már presztízskérdésként kezelt aláírásért cserébe komoly előnyöket csikartak ki maguknak a szerződésben foglaltakkal szemben.
Három napja tehát még szorosabb szálak kötik Magyarországot az Európai Unióhoz, ami egyben új időszámítást jelent. A liszszaboni szerződés betartása nekünk is kötelező, ami azért is veszélyes, mert a magyar bürokrácia és politikai gondolkodás szolgalelkűbb, mint valaha. Ma már mi is magunkénak tudhatjuk a benne található azon, négy különböző cikkelyében is idézett álláspontot, amely szerint az unió országai „a szabad versenyen alapuló, nyitott piacgazdaság elvével összhangban tevékenykednek, ezáltal elősegítve az erőforrások hatékony elosztását”. Holott a világgazdasági válság kirobbanása óta mindannyian tudjuk, hogy ez az út zsákutcába vezet. Sőt, azt, hogy ennek a gazdasági magatartást alapvetően befolyásoló állásfoglalásnak mennyire nincs semmi értelme, az is jelzi, hogy Sarkozy odapörkölt a minap a britek orra alá. Azt mondta a francia államfő, hogy a pénzügyi válságot az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által előnyben részesített angolszász szabadpiaci modell okozta, míg az európai gondolkodásnak semmi köze nincs a finánctőke zabolátlanságához.
Zabolátlanságból pedig eddig is akadt, ma is akad bőven. A brit központi bank, a Bank of England például úgy nyújtott hatvanmilliárd font támogatást két angol kereskedelmi pénzintézetnek, hogy ezt nem könyvelte le, illetve nem hozta nyilvánosságra. Az ügyletről minden bizonnyal az Európai Központi Bank is tudott. Mindenesetre az államadósságunkkal azonos nagyságú tételt le nem könyvelő bankvezetők tudomásunk szerint nincsenek börtönben.
Ugyanakkor ilyen esetekre a lisszaboni szerződés sem jelent megoldást. Az unióra átruházott jogok között a monetáris és gazdaságpolitikai döntések esetében ugyan akként kell eljárni, hogy „Európa népei (…) a döntéseket a lehető legnyilvánosabban és az állampolgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten hozzák meg”. De vajon életszerű-e, hogy az unió elmarasztalja Nagy-Britanniát, mert csúnyán becsapta a nyilvánosságot? Ugyan!
A zabolátlanságról árulkodik az a háromezermilliárd eurós segítség is, ami csupán egy április 8-i uniós jelentésből derül ki. Eszerint annyi támogatást kaptak uniós bankok, mint harmincévnyi magyar GDP, s ami minden egyes uniós polgárnak kétmillió forintnyi pluszterhet jelent. Dánia esetében például a GDP-jének több mint 260 százalékára, 580 milliárd euróra vállalt kötelezettséget az unió. Hol van ez a maastrichti hatvanszázalékos felső határhoz képest, vagy a magyar 75-80 százalékhoz képest, amit annyira számon kérnek rajtunk? S tényleg ez jelenti az erőforrások hatékony elosztását? És vajon hol tartják nyilván ezeket a horribilis állami kötelezettségeket? Mert uniós statisztikákban fellelhetetlenek.
Eljöhetne végre az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság és a szolidaritás ideje (2. cikkely).
Ránk fér.