Megérkezik az ember Szucsouba, ahol az európai vendéget még majdnem úgy megmosolyogják a járókelők, mintha a Holdról jött volna, kiálmélkodja magát azon, hogy a sanghaji reptér és a városközpont között 430 kilométer per órás sebességgel röpíti a szuperexpressz – nem repülőgép, hanem vonat –, aztán a csarnokba érve az első, szemébe ötlő zászlón azt olvassa: Nemesnádudvar. Lám, mi minden belefér egy szürkécske hétfő délutánba és estébe!
Akár az is, hogy Magyarország legyőzze Romániát? Mert titokban azért mindenki erről álmodozott, Mátéfi Eszter, a Maros megyéből, Erdélyből elszármazott szövetségi kapitány félmondatokban utalt is erre. „Azért rendesen felkészültünk – kezdte, majd azzal folytatta: – Hú, hogy várhatják ezt a meccset otthon, a családban!” És nem csak Mátéfiéknál, nem csak a trianoni határ keleti oldalán. Úgyhogy további kölcsönös bátorításként felidéztük, hogy tavaly augusztusban, az olimpiai negyeddöntőben, tehát ugyancsak Kínában 34-30-ra felülkerekedett akkor is esélytelenebbnek ítélt, de legfontosabb mérkőzésén legjobb formáját futó együttesünk, majd kissé meghökkentünk azon, hogy a japánok csak 31-31-es döntetlent kínlódtak ki Tunéziával.
De vágjunk a közepébe, mint ahogyan a szervezők is tették, hiszen himnuszunkba a „nyújts feléje védő kart” sornál kezdtek bele. Védő karban az első negyedórában nem is volt hiány; a mieink félig nyitott hátsó alakzata meglepte a szintén balkezes lövő nélküli ellenfelet, ezért rendre válogatottunk vezetett, de a meglévő erőkülönbséget csak ideig-óráig sikerült ellensúlyozni. A románok ráleltek az ellencsapásra, felfedezték például világklasszis beállósukat, Stancát, és ennek hatása a másik térfélre is átterjedt: a mi játékosainkat elöl elbizonytalanította, az övéiket hátul megacélozta. Ez több „életlen” akcióban és két elrontott hetesben is testet öltött, a rivális 5-0-s rohammal elhúzott, és félidőben nem is feltétlenül a 16-7-es részeredmény, hanem a meccs képe ígért keserves végkifejletet.
A magyar csapat ugyan még roppant törékeny, szünetben mégis sikerült összerakni. Ahogy feljebb kapaszkodtak lányaink, a románokra rátört a szokásos fóbia; Radu Voina tréner tehetlenül toporzékolt, az első játékrészben remeklő Ungureanu kapus visítozott dühében, amint 20-11-ről 20-18-ra módosult az állás. Tóth Tímea és Bulath vezette az ostromot, bizonyítva, hogy a kézilabdasportág sem ismeri a lehetetlent. Vagy mégis? A fellángolás csak az elfogadható arányú, 31-25-ös vereséghez volt elegendő.
A „jobb is, de rosszabb is lehetett volna” kettőssége jellemezte a nyilatkozatokat, hiszen egyrészt az is tény, hogy kimaradt négy hetes, ráadásul éppen 18-20-nál esett be két szarvashiba, másrészt viszont mínusz kilencnél sokkal dermesztőbbnek tűnt a helyzet, mint ahogyan azt most utólag felidézzük. Nehéz vitatkozni Mátéfi Eszterrel, aki szerint amíg tartott a taktikai meglepetésünk hatása, kezdetben addig volt igazán esélyünk, de a vetélytárs szenzációs képességeit mindvégig nem ellensúlyozhattuk; s igazat kell adnunk Tóth Tímeának is, aki úgy értékelt: „Kár volt az első félidőt odaajándékoznunk, de aztán küzdöttünk, hajtottunk, csak ez lehet a jövő útja.” A románok edzője, Radu Voina máris a jelent méltatta, mondván, a magyarok igazolták, hogy még mindig a közvetlen világelit tagjai. S ha ezt elhisszük, akkor a mai szünnap után holnap a norvégok ellen illendő, csütörtökön pedig a japánokkal szemben egyenesen kötelező lenne ezen a szinten kézilabdázni.
Hisz a C csoport három továbbjutó helyből kettő tegnap elkelt – Norvégiáé és Romániáé lett –, és remélhetőleg a harmadik is csak elméletben kiadó.
C csoport, tegnapi eredmények. Magyarország–Románia 25-31, Japán–Tunézia 31-31, Norvégia– Chile 44-15. Ma szünnap lesz.
origo.hu
Rejtélyes holttestet találtak, helyszínelők lepték el a környéket
