Kilencszázhatvannyolc tavaszától a fiatal magyar értelmiség fokozódó együttérzéssel és rokonszenvvel figyelte, mi történik északi szomszédainknál. Ősszel sem káröröm volt jellemző, hanem inkább a sorsközösség tudatosítása. Óvatosak voltak a csehek és a szlovákok, már-már túlságosan taktikázók – gondoltuk; a kommunista párt nem engedte ki kezéből a kormánykereket, ha nőtt is a társadalom nyomása. Augusztus 21-én mégis bekövetkezett a tragédia. Mennyire ostoba volt az idén a szlovák érvelés Sólyom László tervezett útjával kapcsolatban! Hiszen nemigen lehetett olyan magyart találni akkor, aki örült volna a Varsói Szerződés agressziójának. Reménykedve követtük a csehszlovákiai eseményeket. Fontosak lettek számunkra az onnan érkező hírek. A szellemi életben, a kulturális műhelyekben: a filmek, a könyvek, a tanulmányok. Sok mindenről lehetett olvasni az odafönti magyar kisebbség sajtójában is. Szabadabb levegő érkezett onnan. Ezzel kezdődött a csehekről, „csehszlovákokról” formált negatív előítélet átszíneződése Magyarországon.
Az egyik alapvető tanulsága az volt 1968-nak, hogy külön-külön egy országnak sem sikerülhet kitörnie, számon kell tartani, hogyan alakul közép-európai szomszédaink helyzete. És igen tanulságos volt a hetvenes években a politikai konszolidáció története is. A cseh kommunisták merevebbek voltak, a szlovákok egyfajta kompromisszumot kötöttek, hiszen a föderációval, mondhatták, elértek valamit nemzeti célkitűzéseikből. Csehországban „tisztára” söpörte az asztalt a kommunista nómenklatúra, az értelmiségiektől behódolást követeltek. Számosan külföldre távoztak, sokan kiszorultak a szellemi életből. Szlovákiában inkább a kádárizmushoz hasonló modell érvényesült. Az itteni értelmiséget finomabb módszerekkel bírták kollaborálásra. A cseheknél néha szinte tapintható volt a svejki passzív rezisztencia, a szlovákok közül számosan hittek abban, hogy a párt szárnyai alatt a nemzet ügyét viszik előbbre.
A hetvenes évek közepétől egyre merevebb lett Csehszlovákiában a kommunista rendszer, szerény gazdasági stabilitást biztosítottak ugyan (nem vettek föl kölcsönöket hozzá!), a kultúra területén azonban szigorúan ügyeltek a szájzárra. Ez volt az az időszak, amikor minden rendezvényen megteltek a Prágai Magyar Kulturális Központ széksorai, amikor a magyar filmek, művészeti alkotások komoly érdeklődésre tarthattak számot. Az 1975-ös helsinki találkozó és az ott elfogadott egyezmények adtak ösztönzést cseh másként gondolkodóknak, 1977-ben született meg a kirekesztést vállaló kevesekből a charta mozgalma. Szlovákiában Husák alatt a párt merev kulturális politikája tett némi engedményt a szlovák nemzeti igényeknek, így a szlovák „disszidenseket” egy kézen meg lehetett számolni.
A kommunista tömb más országaihoz hasonlóan a köztársaság szlovákiai részében némiképp szabadjára eresztették a nacionalizmust: a magyar tannyelvű oktatás kétnyelvűvé alakításának terve például már 1977–78-ban megszületett. Paradox módon a cseh chartások mellett a szlovákiai magyarok jóval kisebb nemzetközi visszhangot kiváltó jogvédő bizottsága számított a másik számottevő ellenzéki csoportosulásnak. Eljutott hozzánk Budapestre Janics Kálmán megdöbbentő hatású kézirata a szlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről (A hontalanság évei), az egyik szerkesztője lehettem (névtelenül persze) az 1979 végén Münchenben megjelent kötetnek. Egy ízben Duray Miklósnak kellett üzenetet vinni, aki szívós elszántsággal gyűjtötte a magyar kisebbség elleni diszkrimináció adatait. Kétszer is bíróság elé állították. Másodszor a Kutyaszorító című könyve miatt 1984-ben közel egy évig volt vizsgálati fogságban. Ne feledjük, Magyarországról is kapott támogatást ehhez a magyarellenes csehszlovák politika – például Hajdú János hírhedett Élet és Irodalom-beli cikkével.
Hatvannyolc huszadik évfordulóján már érzékelhető volt a nyugtalanság északi szomszédunknál, Prágában tüntetni próbáltak a Vencel téren. A cseh ellenzékiek egy csoportjával, a Bohumil Dolezal és Emanuel Mandler nevével jelzett konzervatív-liberális körrel (később Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezés néven jelentkeztek) a Bethlen Gábor Alapítványon keresztül tartottunk kapcsolatot. Szlovákiai magyar neveket és címeket kaptak tőlünk.
*
1988 szeptemberében egy prágai lakásban vettünk részt Kósa Lászlóval történelmi tárgyú szimpóziumukon. Az év novemberében vehette át a Bethlen Gábor-díjat Bohumil Hrabal Duray Miklóssal együtt a budai királyi palotában. A repülőtéren olyasmit magyaráztak a cseh írónak a nagykövetségi elvtársak, hogy ő most a csehszlovákiai szocializmus egyik ellenségével fog a magyaroktól díjat kapni.
A szerveződő Magyar Demokrata Fórum fontosnak tartotta a kapcsolatot a csehekhez, a szlovákokhoz és a szlovákiai magyarokhoz egyaránt. A formálódó külügyi bizottságban a cseh és szlovák viszonylatért eleinte Heiszler Vilmos, utána pedig Szarka László volt felelős. Világosan látszott, hogy Csehországban a másként gondolkodók különböző csoportjai komolyan figyelik a lengyel és magyar történéseket, s lesznek alkalmas erők, ha kedvezőre fordul a helyzet. Szlovákiában társadalmi ellenállást főként a katolikus híveknél lehetett tapasztalni: a lőcsei kálváriánál a nyolcvanas évek közepén Nagyboldogasszony napján 60–70 ezer fős tömeg is megjelent. Amikor 1989 májusára fórumot terveztünk Veszprémbe a vallásszabadság kérdéséről, Szlovákiából meghívtuk Ján Carnogurskyt, aki nem tudott eljönni Magyarországra, mert bevonták útlevelét, hozzászólását úgy hozta el valaki kéziratban. Amikor néhány társával együtt Pozsonyban letartóztatták, siettünk kiadni tiltakozó nyilatkozatot az MDF nevében. Előbb tiltakoztunk, mint a cseh ellenzékiek Prágában.
Érezhetően fölgyorsultak az események 1989 nyarán. Lengyelországban júniusban már túl voltak az első – részben – szabad választásokon, nálunk teljes fordulatszámmal folytak a tárgyalások a Nemzeti Kerekasztalnál. Jöttem haza Krakkóból, a poprádi állomáson vártam a vonatra. Mintha semmi sem utalt volna arra, hogy errefelé lesz változás. De ide is megérkeztek a hírek arról, mi történik a szomszédságban. Személy szerint én makacsul hittem a csehszlovákiai változásokban. Amikor nyáron Joó Rudolf irányításával az MDF külpolitikai programját készítettük, a Közép-Európával foglalkozó részt én fogalmaztam meg, s a három közép-európai országról azt írtam: együtt kell kiküzdenünk egy Finnországéhoz hasonló helyzetet.
Őszintén szólva ezekben a hónapokban-hetekben csak fél szemmel néztünk oda. Itthon is gyorsan követték egymást az események. Az augusztus végi soproni „piknik” után inogni kezdett a csehszlovák elvtársak utolsó biztos támasza, Honecker keletnémet diktatúrája. Egyre világosabban látszott (persze nekünk erről jóval kevesebb információnk volt, mint Németh Miklósnak, akit már tavasszal megnyugtatott Gorbacsov), hogy a szovjet birodalom szakítani fog a brezsnyevi doktrínával. Szeptemberben Esztergomban fölszólalt az MDF környezetvédelmi fórumán Bohumil Dolezal a Demokratikus Kezdeményezés üdvözletét hozva. Amikor hazatért, bevonták útlevelét, de tudni lehetett, már csak egy szikra kell, hogy Csehszlovákiában is megkezdődjék a fordulat. A Magyar Televízióban a Panoráma műsorában a Dubcekkel és Havellel készített interjú fontos üzenet volt a szomszédos ország polgárainak.
Konok volt és merev a kommunista hatalom, nem voltak a magyar „reformkommunistákhoz” hasonló vezetők. Inkább a bezárkózást választották, nem óhajtottak szembenézni a helyzettel, ostromlott vár védőiként viselkedtek. Amikor ama november 17-i napon a fiatal tüntetők tömege – a hatalom bizonytalanságát mutatja, hogy engedélyezték a megmozdulást – a Národní trída széles belvárosi útján a Vencel tér felé indult, szétverték a rohamrendőrök a fölvonulást. Rendőrtiszt magyarázta egy tévéinterjúban: szükség volt kényszerintézkedések foganatosítására. Szomorú kontrasztként jut az ember eszébe a korabeli felvételek láttán, hogy nálunk ilyen durva rendőrattakot nemzeti ünnepünkön a demokráciában élhettünk meg 2006-ban. Prágában és Csehszlovákiában akkor ez szakította át a gátat. Másnap az egész országban tüntetések kezdődnek. Eljött a kicsöngetés ideje. Csengőkkel, kulcscsomókkal hirdették: itt az ideje az elvtársak búcsújának. Ezrek és tízezrek csöngettek nekik a nagyvárosokban és a falvakban: vége, takarodjatok! Minden erőszak nélkül. Erős erkölcsi töltése volt a tömegmozgalomnak. Az ők és mi – a hatalom és a nép – szembenállását alapvető morális különbségnek tekintették. Néhány nap alatt végighullámzott a később bársonyosnak nevezett, vérontás nélküli forradalom a Szudétáktól a Vihorlátig. Forradalom volt kétségtelenül.
És szólni kell külön a vágsellyei magyar közjátékról. Ötvenedik születésnapjára hívott meg több mint száz szlovákiai magyar értelmiségit Tóth Lajos történelemtanár, a helybeli Vörösmarty Kör áldozatkész szervezője egy tanácskozásra az ottani Centrál Szállodába. Ez a nap véletlenül november 18-ra esett. A kör egyébként évtizedeken át a szlovákiai magyarok fontos kulturális-közéleti műhelye volt, s amíg be nem tiltották, neves magyarországi írók, művészek és tudósok is szerepeltek itt. A tanulságos eszmecserén a csehszlovákiai magyar értelmiségi létről tartottak vitaestet, majd a tanácskozás befejezése után jutottak el a hírek arról, hogy mi történt Prágában. Körülbelül húszan – többségükben irodalmárok a fiatal és középnemzedékből – fölmentek Tóth Károly lakására, s hosszas vita után megalakították a Független Magyar Kezdeményezést. Nyilatkozatban ítélték el a rendőri túlkapásokat. Ez lett az akkori Csehszlovákia egyik első demokratikus mozgalma. Prágában november 19-én alakult meg a Polgári Fórum, Pozsonyban pedig 20-án jelentkezett a Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű mozgalom.
Ezek után már valóban nem lehetett föltartóztatni az eseményeket. November 20-án Prágában százezren jelentek meg a Vencel téri nagygyűlésen, majd 22-én a pozsonyi vásártéren szintén hasonló tömeggyűlést szerveztek. A szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen november 25-én kiadott nyilatkozatában a nemzetek és nemzeti kisebbségek teljes egyenjogúsága mellett foglalt állást. Jellemző volt azoknak a napoknak a hangulatára, hogy amikor a tribünön Grendel Lajos elsorolta a Független Magyar Kezdeményezés követeléseit, s mentegetőzve néhány mondatot magyarul is mondott, azt kiabálta a tömeg, nem baj, nem baj. Magam is tanúsíthatom (december 1-jén délután értünk Bécsből a pozsonyi vásártérre), hogy bennünket, magyarokat meleg teával és kokárdával úgy fogadtak, mint közös küzdelem bajtársait.
Václav Havel, a börtönt szenvedett író, az ellenzéki értelmiségi személye lett a sodró erejű népmozgalom jelképes megtestesítője, őt kívánta nevét skandálva a tömeg a Hradzsinba, a prágai várba. A köztársasági elnök palotájába. November 24-én lemondott a Csehszlovák Kommunista Párt teljes vezetősége. 27-én általános sztrájk (a dolgozók mintegy háromnegyede vett részt benne) adott nyomatékot a sok száz tüntetésen elhangzott követeléseknek, hogy változtassák meg az alkotmányt, legyenek szabad választások, térjen vissza a többpártrendszer, a demokrácia a csehszlovák köztársaságba. A hatalom képviselői visszakoztak, de úgy gondolták, beérik a tiltakozók némi engedményekkel, a december 3-án átalakított kormány minisztereinek többsége még a kommunista pártból került ki. A szövetségi kormány csak december 7-én mondott le. Ezen a napon oszlatták föl az úgynevezett népi milíciát, az ottani munkásőrséget. A követeléseket újabb és újabb tömegtüntetések nyomatékosították. Tárgyalások kezdődtek a hatalom és az ellenzék képviselői között a békés átmenetről. Lemondott Gustav Husák, a kommunista köztársasági elnök. Ezután december 29-én a kommunista parlament ellenszavazat nélkül választotta meg Václav Havelt köztársasági elnöknek. Ezzel az eseménnyel ért véget a bársonyos forradalom.
A csehszlovákiai demokratikus fordulat különbözött attól, ami Lengyelországban és Magyarországon történt. A heteken át tartó tiltakozó tüntetések megmozgatták az egész országot. Fölkelt a nép a kommunista zsarnokság ellen. Úgy hozták a kedvező – jelentős mértékben nemzetközi – körülmények, hogy nem volt szükséges fegyveres harcra az önkényuralom megdöntéséhez. A tömeges részvétel azt az élményt adta a csehek és a szlovákok (meg a nemzeti kisebbségek) társadalmának, hogy forradalmat hajtott végre. Ez pedig merőben más lélektani helyzetet teremtett, mint nálunk. Egyértelmű fordulatról volt szó: a totalitarizmus tragikus történelmi fejezetének a lezárásáról. Jelképesen is meghúzták ezt a választóvonalat, ezért másképpen tudnak szembenézni a történelmi múltnak ezzel az örökségével, mint mi. Tanulságos például, hogy mind Csehországban, mind Szlovákiában 1993-ban törvényt hozott a parlament a kommunista rendszer bűnös mivoltáról.
