Kifosztott országban

Idei adventünket – tán egy sorsfordító év előzményét – alkotó- és előadóművészeink közül többen teszik átélhetővé frissen bemutatott alkotásaikkal. Halmy György rendezésében Lükő Gábor-filmek a Tabán moziban a magyar lélek formáiról, Hobo lemezbemutatója a kifosztott, mégis reménykedő országról, s ugyanez más hangsúlyokkal az Uránia moziban: Jelenczki István Háború a nemzet ellen című dokumentumfilmjében.

Aki akarta, az elmúlt húsz évben legalábbis megkezdte a szembenézést azzal, hogy valakik tudatosan tönkre akarják tenni, ki akarják fosztani ezt az országot, és valakik, szintén tudatosan, asszisztálnak ehhez. S bár a magyar média egy része sokat tett azért, hogy a privatizációs és egyéb gaztettek napvilágra kerüljenek, a teljes képet nem rajzolhatta a meg.
Jelenczki filmjében sorjáznak a gazdasági rémtörténetek: az ózdi fémmű, a magyar vegyipar tokkal-vonóval, a magyar földek, a Malév, a banki ügyeskedések, hajmeresztő éjszakai tranzakciók, soha fel nem tárt könyvelési „hibák” és rejtélyek, orosz fenyegetések, a hazugság arról, hogy az államnak és nem a nemzetnek van vagyona, s a még nagyobb hazugság és árulás, hogy a nemzet vagyona elzálogosítható. A mostani állapotig, amikor már a házukból tesznek ki embereket, amikor már közel van a nemzet a szinte teljes vagyonvesztéshez, így jutottunk el, pontosabban a szálak visszanyúlnak a Kádár- és a Rákosi-korszakra, sőt a Mátyás király halálával kezdődő időkre, egészen a Habsburgokig. A filmet – amelyben rengetegen szólalnak meg – alapvetően hárman viszik a hátukon: Bencze Izabella jogász, Varga István mérnök és Bogár László közgazdász. Az ő eltökéltségük és a nagy lelki terhek ellenére is látható belső nyugalmuk adja meg a film alaphangulatát. Beszélő fejeket látunk fekete háttér előtt, de ha tényszerűen nem mondanának többet, mint amit már hallottunk, olvastunk, akkor is úgy éreznénk, kaptunk valamit, amit eddig nem.
A film stilárisan és funkcióját tekintve elüt a meglévő dokumentumfilmes műfajoktól, s leginkább a bibliai-irodalmi buzdítás műfajára és helyzetére emlékeztet. A gaztettek krónikái után ugyanis arról esik szó, kik vagyunk mi, magyarok, mit jelent az, hogy haza, milyen szellemi erőkre támaszkodhatunk, és mi az, amit tehetünk, tennünk kell majd, ha helyzetünkön, az ország helyzetén fordítani akarunk. Bencze Izabella úgy fogalmaz a film vége felé, hogy ha az bizonyosodna be, hogy a 2010-ben megválasztott kormány sem a nemzet érdekeit képviseli majd, ami legkésőbb két éven belül kiderül, akkor mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük azt, ami a miénk, ami a nemzeté. Ez világos beszéd, olyanfajta elköteleződés, ami egy demokratikus ország értelmiségétől elvárható, és a valóban tiszta szándékú politikának segítsége, és nem pedig zsarolója.
A bemutató közönsége – érthető okokból – moziban szokatlan, zajos ünneplésben részesítette az alkotókat és a filmben megszólalókat. Jelenczki István filmjét az Uránia mozi addig vetíti, amíg érdeklődés van iránta.