Közös jellemzőjük a totalitárius rendszereknek, hogy új időszámítás kezdetének tekintik önmaguk megszületését, vezetőik az új kor új szentjeinek tartják magukat, s olyan rítusokat és közösségformálónak szánt ünnepeket alkotnak az addig más keretek között élő társadalom számára, amelyek átélhetővé teszik a megváltozott rendszert.
Marx és Engels óta folyamatos belső logika diktálta, hogy a kommunizmusban felszámolják a legnagyobb legitimációs ellenfél, a kereszténység – és az ehhez tartozó polgári életforma, hagyományos világnézet – alapjait. Az egyház által reprezentált, képviselői által megjelenített kereszténység elleni brutális támadás jele volt, hogy Magyarország hercegprímását, Mindszenty Józsefet 1948 karácsonyának másnapján hurcolták el. Mindez egyértelmű jelzés volt a társadalom felé, ugyanis ha le lehet tartóztatni az egyetlen független közjogi méltóságot a legszentebb keresztény ünnepen, akkor a hatalom bármit megtehet. Egy évvel később, 1949 decemberében a Magyar Dolgozók Pártjának politikai bizottsága kinyilvánította: „a felszabadulás óta minden évben a karácsony harcot jelentett a demokrácia és a klérus között”.
Az egyház által megteremtett, rítusai által megformált, a társadalom számára évszázadok óta ismert ünnepeket fel kellett váltani a kommunista ideológiával átszőtt új ünnepekkel. Ekkorra már le is zajlott a Rákosi-féle naptárreform, amely kiiktatta az egynapossá tett húsvét és karácsony kivételével az összes többi egyházi ünnepet. A Rákosi-rendszer durva szekularizációs, antiklerikális, vallásellenes politikájának eredményeként 1949-től kezdve nem létezett vízkereszt, Szent Péter és Szent Pál napja, a keresztény ünnepek közül csak a húsvétvasárnap, valamint a december 25. maradt meg, nem ünnepként, hanem munkaszüneti napként. 1947 és 1949 között a keresztény egyházi és vallásos jellegű társadalmi ünnepek nagy része fokozatosan kikerült a hivatalos ünnepek köréből. 1947-ben a szeplőtelen fogantatás, 1948-ban gyertyaszentelő Boldogasszony, Nagy-, illetve Kisboldogasszony napját törölték el.
Negyven évig tehát, míg építettük a kommunizmust, nem voltak hivatalosan elismert egyházi, vallási ünnepek, legfeljebb megtűrt munkaszüneti napok formájában. Nagy Imre kormánya ugyan 1953. november 28-án visszaállította húsvéthétfő és karácsony második napjának munkaszüneti státusát, de miután a miniszterelnököt megbuktatták, 1955-ben újra eltörölték ezeket az ünnepnapokat. A Kádár-kormány 1956. december 11-i rendelete ugyanakkor ismét munkaszüneti nappá nyilvánította húsvét és karácsony második napját.
Az ünnepek eltörlése után a kommunista rendszer a keresztény jellegtől való megfosztást, az átalakítást, a megváltoztatás stratégiáját alkalmazta. A Rákosi-korban vált jellemzővé karácsony helyett a „fenyőfaünnep”, Mikulás helyett pedig a „télapó” szó használata. Utóbbi azért érdekes, mert az 1950-től alkalmazott télapó elnevezés az orosz „fagyapó” (Gyed Moroz) tükörfordítása, tehát a Szent Miklós-nap bolsevizálása mellett valójában oroszosításról is szó eshet.
Az első fenyőfaünnepet 1954-ben tartották a Parlamentben egy vörös csillaggal díszített óriási fenyőfa főszereplésével. Az Országházban rendezett fenyőfaünnep 1954-től a rendszerváltásig volt állami gyakorlat, először az úttörőszövetség, majd a KISZ szervezte. Némileg más eszközökhöz nyúlt a Kádár-rendszer a durva sztálinista szekularizáció után. Ezt jelezte, hogy Kádárék egyik korai határozata nem egyházi ünnepként, hanem „társadalmi hagyományként” szólt a karácsonyról. A karácsonyi ünnep kommunikációjában bekövetkező tipikus fordulat volt, hogy a Szabad Nép 1953-ig Sztálin december 21-i születésnapját ünnepeltette 24-én és 25-én, utódja, a Népszabadság azonban 1965 karácsonyára Nyers Rezsőtől jelentetett meg cikket, amely így szólt: „Kissé zavarban voltunk néhány évig, hogy összefér-e a karácsony a szocializmussal. A vallásos emberek ünnepeljék csak a názáreti Jézus születését, akit isten fiának tekintenek. Mi, kommunisták […] más szempontból ünnepeljük a karácsonyt. Nem istennek, hanem történelmi jelenségnek tekintjük a názáreti Jézust. Mi a karácsonyt magunkénak tekintjük, mint a szeretet, a kölcsönös megértésre törekvés ünnepét.”
A kulturális kérdésekről szóló 1958-as MSZMP-határozat kádári pártzsargonjában a „klerikális reakció elleni harcot” felváltotta a „vallásos világnézettel szembeni küzdelem”. 1958-ban a párt úgy határozott, hogy a „télapónap” helyett a karácsonyhoz közelebb eső fenyőfaünnepet helyezzék előtérbe. Majd a hatvanas évektől jellemzővé vált, hogy a legitimációt a fogyasztás relatív szabadságával megvásárolni akaró rendszer engedélyezte a karácsonyi ajándékok, a fenyőfa árusítását. Ezzel elkezdődhetett az ünnep kommercializálódása, másrészt pedig lehetőség teremtődött a Rákosi-korhoz képest szabadabb otthoni ünneplésre. Persze az állami és társadalmi kettősség továbbra is megmaradt, hiszen a családok másként ünnepelték otthon – vagy a templomban – Krisztus születését, mint a kötelező munkahelyi fenyőfaünnepet. Jellemző folyamat volt, hogy a Kádár-kor ünnepi gyakorlata először szekularizálta, kiüresítette a keresztény ünnepeket, majd formailag hasonló kommunista rituálét gyártott hozzájuk. Mindez a nyolcvanas évek végéig tartott, amikor a társadalom visszatanulta a betlehemezést, az adventi ünnepkört, és a karácsony rekrisztianizálódott.
Soós Viktor Attila egyháztörténész, a Magyar Országos Levéltár és a Katolikus Rádió munkatársa, illetve Tátrai Zsuzsanna, az MTA Néprajzkutató Intézetének főmunkatársa az előzmények alapos ismertetése után szkeptikus marad azzal kapcsolatban, hogy mennyire tűnt el a „szocialista karácsony”, hiszen a rendszerváltás után az ünnep bensőséges jellege helyett más ideológiai mezben jelentkezik a fogyasztásra való alkalmat propagáló korábbi kádárista gyakorlat. Vagyis a kommunista rendszer terhes örökségének bizonyult a keresztény ünnepek elszürkítése, kiüresítése és szakrális lényegüktől való megfosztása.
A Rákosi- és a Kádár-rendszer karácsonnyal kapcsolatos gyakorlatáról szól hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; vasárnap 10.30.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
