Köznapló

December 10., csütörtök
Bolondság autóval bejönni Pestre. A vonaton lehet olvasni, a villamoson figyelni a városi folklórt. Mindkettőnek nagy a hozadéka. De részese lehet az ember néha nagyobb élménynek is.
Mondjuk amikor valaki telefonál.
A telefonbeszélgetés egykor intim műfaj volt. A régi ikerfülkékben mindig úgy éreztem, mintha kihallgatnék valakit – no, ez elmúlt.
Visz a villamos a Nagykörúton, nézem az arcokat. Ki hogyan ébredt, kinek az arcára van boldogság vagy betegség írva. De megakadhat a szem azon is, ki hogy öltözik. A pantallóhoz viselt sok sportcipőn vagy azon, hogy hány nőnek meztelen a dereka decemberben is.
És akkor ebben a nézelődésben váratlanul fölcseng egy telefon.
Az ember nem gondol azon nyomban telefonra. Hogyan gondolhatna, amikor a „csöngés” valójában madárfütty. Vagy a tempós Fel, torreádor, öld meg a bikát. Finom lelkek esetén a Für Elise.
Zene után próza következik, és halljuk, ahogy hallja mindenki.
„Ó, de drága vagy, hogy hívtál… Nem fogod elhinni, hol vagyok… Na? Úgyse találod el… Villamoson… Igen, igen, otthagytam a hegyi klinika előtt a kocsit, és itt járok a… Nem tudom, merre, de ez a szabadság egyszerűen isteni… Próbáld ki egyszer te is… Mit mondott a doktor? Hát hogy van egy kis szelénhiányom. A cink is kevesebb, de azt nem muszáj pótolni. Majd beáll… És azt is mondta, hogy néhány nyakcsigolyám kicsit fáradt. Úgyhogy pihenni fogok pár napig… Béla? Még nem tudja. Ő most Amszterdamban van. Onnan Kanadába megy, csak utána jön haza. Én addig pihenek… Figyelj, most elköszönök, mert közeledik egy ellenőr… Ciki lenne, ha elkapna, mert nem váltottam jegyet… Szia, este még dumcsizunk…”
A villamos megáll, az ajtó kinyílik, a szelénhiányos lepattan.
Sikerült, nem kapta el az ellenőr.
Tényleg isteni ez a szabadság.

December 11., péntek
Ismét bicsérdyzem. Ez azt jelenti, hogy pár hete Bicsérdy Béla tanai szerint kosztolok. Rosszul viseltem már a súlyomat. Nem beszélve sok másról. Amikor autóstoppal bejártam Nyugat-Európát, hatvankilenc kilóval indultam, és ötvenkilenccel jöttem haza. Azóta se voltam oly könnyed. Most meg? Közeledtem a hetvennyolchoz. Nem csoda, hogy nehezen toltam a fenekemet jóga közben az ég felé.
Valamit tennem kellett.
Régi motoros vagyok, tudom, mit lehet, mit nem.
Ilyenkor előbb böjtölni kell. Elvagyok négy-öt napig éhen, folyadék nélkül is, de most lazábbra vettem a figurát. Két nap után meghámoztam az első narancsot. Aztán a másodikat, és így tovább. Meddig tartott ez így? Négy napig. Addig narancs, semmi más. Ami ezekkel a kínjukban érett, isten tudja, honnan hozott narancsokkal elég nagy küzdelem volt. Mert fontos, hogy az ember egy nap ugyanazt egye. Ugyanazt a gyümölcsöt.
Négy hétre tervezem a dolog első részét.
Tudom, a hangos fehérjepropagandisták ilyesmit hallva felhorkannak – ne fárasszák magukat. Jól elvan így az ember, és sok az előnye. Ki lehet próbálni. Egyenek pirospozsgás Alexander körtét, mézédes szőlőt, jóféle almákat, és akkor nem fogják bizonygatni folyton, hogy ez tévút. (Látom az „igaz” úton járók tömegét. Nem mernek a mérlegre állni. Náluk biztos rendben van a fehérjemennyiség. Akkor inkább a japánokkal tartok. Ők az egészséges soványságra esküsznek. Hol legmagasabb az átlagéletkor? Náluk.)
Isten őrizz, hogy bárkit is rábeszéljek az önjavítás e módjára! Strapás. Azért annyit elárulok: az ember már egy hét után érzi a változást. Úgy megy föl a hegyre, mint a zerge, alszik, akár a mormota, és agyának fogaskerekei is mintha jobban forognának.
S még valami. Az ilyen koszt olcsó, bár a számok első látásra nem ezt igazolják. Az Alexander körte kilója a Lehel piacon 450 forint, a szőlőért 498-at adtam. (Az almát a közeli gazdaság boltjából hozzuk 120-ért.) Csakhogy egy kiló bármelyikből elég egész napra.
Mi lesz, ha véget ér a negyedik hét? Répa, retek, mogyoró és mindaz, ami a piacon kínálja magát. Nézzenek körül, micsoda színek! Mennyi íz és hányféle lehetőség! A vendéglők többségének étlapja ehhez képest dögunalom. (Némelyiké egyenesen dögvész.)
Apropó, vendéglők.
Beszereztem néhány japán és kínai szakácskönyvet. Végére akartam járni, mivel elégíthetem ki a szörnyű zsarnok: az íny gyönyörigényét. Ez a két konyha tudja a módját, hogyan kaphatja meg nagyobb vétek nélkül a test és a szigorú lélek is a magáét. Világos volt, hogy a hal alkalmas erre, ahogy a rizs, a sok zöldség, a gyümölcsök és a magok ugyanúgy, de nem tudtam, hogy beleillik a sorba a hajdina.
Bicsérdy és mindaz, amiről eddig szóltam, pár hete festő barátoméknál jutott eszembe. Megkínáltak hortobágyi palacsintával. Megettem, ízlett, ám ráébresztett arra, hogy kosztom ilyen formában abszolút esetleges. Ha pedig az, a lényem is az lesz. Tehát magamnak kell eldöntenem, mit eszem és mit nem. Nem mellékes, hogy bármerre nézek, drágaság van, a magyar mégis pazarol. Miért? Ételhordó dobozt bárhol kapni, jó termoszokat is, ha az angolok ezzel fölszerelve indulnak munkába, nekem se derogál.
De nem ez lebegett a szemem előtt, hanem a kosztolás függetlensége. Hogy tűrhetné az ember, hogy amíg a szellem távolságtartásra törekszik, a test mások gusztusára bízza magát? Ezalól az sem ad fölmentést, ha a kínálat messze földön híres.
Itthon azt pakolok be magamnak, amit akarok. Napi egy óra előkészület elég rá, és ahogyan egy kis jógakönyvecske (Haich Erzsébet: Sorsunk és a jóga) mottója hirdeti a szaszovi Löb rabbival: „Az az ember, akinek nincs mindennap egy órája, nem ember.”
Végül, de nem utolsósorban: a japánokat van más okom is emlegetni. Az életkoruk nemcsak azért magas, mert nyers halat esznek, tofut, szusit meg ilyesmiket. Szerintem ez másodlagos. Fontosabb, ahogyan viselik magukat. Udvariasságukra gondolok.
Ebben is kínai példát követtek, mint annyi másban, de finomítottak rajta. Emlékezetükbe vésték, mit mondott Krisztus előtt ötszáz évvel Kung Fu-ce mester, ahogy a jezsuiták utóbb nevezték: Konfucius.
A mester szerint az illem rendkívül fontos. A dolgoknak az emberiesség adja meg a módját és az udvariasság méltó formáját. Az emberiesség belülről jön, s azt fejezi ki az illem.
A japánok egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg róla. Munkahelyükön éppolyan finoman viselkednek, mint otthon, családi körben, s az illem e foka jót tesz az egészségnek. De nem csupán ezért udvariasak. Tudják, hogy a másik tisztelete erőt is ad. Azt a fajta erőt, ami segít megteremteni egy ország jólétét, nyugalmát, méltóságát.
Miért ne lehetne kimondani, hogy aki a test jobbításáért tesz, a világot is jobbítja? A kínai bölcsek úgy tartották: ami nekünk jó, a földnek is jó, és ha sikerül magunkon cseppet tökéletesíteni, hatással lehetünk az egész univerzumra. Jobb lesz tőle valamelyest az is. S ez nagyon ráfér ma a világra.

December 17., csütörtök
Karácsony előtt sokat gondolok a napkeleti bölcsekre, ahogy felénk emlegetik őket: a háromkirályokra. Mániám lett, hogy akkor jön ránk újra jó világ, ha valahol együtt látom őket. Rögeszmém része, hogy az egyik keresztény, a másik muzulmán, a harmadik zsidó, és ha úgy szegődnek a betlehemi csillag nyomába, mint a régiek, kikről szenteste énekelünk, bizonnyal rálelnek az útra, amely az egyistenhitűek békéje és megváltása felé vezet.
Ők hárman a mórok nyolcszáz éve alatt remekül megvoltak egymással Hispániában. Művészeik máig csodált alkotásokat hagytak ránk, nagy gondolkodóik utat szabtak az európai filozófiának. Virágzott a tudomány, Andalúzia földi paradicsom volt, és néhány történész szerint Európában azóta sem volt olyan jó világ kicsire, nagyra, gazdagra, szegényre.
Más történészek tagadják, és a mának fényében szeretnék kiejteni a közemlékezetből, sőt a történelemkönyvekből is mindezt – a balkáni, az afganisztáni és az iraki bombázások nyomán fellángoló tüzek fényére gondolok. A tagadók mániámat olvasva biztosan röhögnek, és örülnek, hogy háromkirályaim külön-külön kódorognak, s folyton eltévednek. Nem is volna baj, ha mesterkedésük kimerülne ennyiben. De nem.
Kiterjed arra is, hogy gyanúba keverjék azokat, akik szeretnék az összekapaszkodást. Bélyeget sütnek rájuk, hogy bigott klerikálisok, hogy az iszlám titkos hívei, hogy filoszemiták. Ó, ti szerencsétlenek!
Csak fél szemmel láttok, és nem értitek, hogy a megváltás az ember régi vágya. Már Dániel próféta könyvében szó van róla: álmában megjelenik Gábriel arkangyal, s a Messiás fejedelmet emlegeti. Nem tudjátok, hogy a megváltáshoz álmok is kellenek?
Benkő Viktor gyönyörű festményét a háromkirályokról ezért akasztottuk az ágyunk fölé. Emlékeztet arra, hogy megtalálható az út, amely Hozzá vezet. Hozzá, akiről Gábriel előbb Dánielnek szólt, majd négyszáz évvel később Máriának.
Sajnos a sűrű ködben rossz nyomon járunk. Ám a karácsony minden évben azzal biztat, hogy ezúttal nem vétjük el.
Most pedig, hogy ezt befejeztem, indulok Pestre. Végigjárom a képeslapárusokat. Olyat keresek, amelyen háromkirályokat látni. Van belőlük már, de nem elég. Kapaszkodónak tekintem a képeiket, bár tudom, az emberek összekapaszkodásánál semmi nem lehet fontosabb.
Békés karácsonyt mindenkinek!