Téglamesék

A családi legendárium szerint egy szépreményű diplomata – Szarka Károlynak hívták – rangjához méltó budai villalakásra vágyott. Az Államvédelmi Hatóság tisztje gondterhelten pásztázta a budai térképet. 1952-t írtunk, a lakhelyükről azonnali hatállyal kitelepített nemkívánatos személyek száma megcsappant. Az új rend politikai kárvallottjai már valahol az Alföld juhakoljaiban vackoltak éjszakára, a szerencsésebbek behúzódhattak egy-egy elhagyott falusi házba. Márai Sándor jegyezte le 1946-ban: „A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hajtják el őket, száz- és százezer embert. A »kollektív büntetés« mint nemzetközi gyakorlat a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a »zsidók«, ma a »svábok«, holnap a polgárság, aztán a lapos fülűek… S hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai erkölcsnek vége. A »nagyhatalmak« közömbösen terelnek emberi tömegeket, akik magas kultúrákat építettek fel; »határozati alapon« terelik őket, sommásan, csorda módra, egyik országból a másikba. Ilyenkor megejt a kísértés, hogy kilépjek – így vagy úgy – ebből a társadalomból. Ebből a világból.”
Keserű élccel azt mondhatnánk, hogy a Napos út és a Varázs út sarkán épült villalakás tulajdonosa, Paleta Viktor sebész főorvos valószínűleg a „lapos fülűek” közé sorolhatta magát, amikor kézhez kapta a végzést: „Paleta Viktor orvost, valamint feleségét s a vele közös háztartásban élő dr. Németh Béla jogászt és feleségét, továbbá Noémi, Éva, Veronika, Béla, Ágoston, Mária kiskorúakat, valamint Németh Béla testvérét, Németh Margitot … számú rendelet alapján Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltom, és lakhelyéül a város határán kívül eső Táborhegy … helyrajzi számú zártkerti ingatlant jelölöm ki. Kelt: Budapest, 1952. február 25.”
Az ötszobás villalakásból kilakoltatott orvosdoktor politikával nem foglalkozott, lánya és veje minden óráját hat kisgyermekük nevelése kötötte le. A szépreményű diplomata, aki ez idő tájt – ha nem csal az öregek emlékezete – a washingtoni magyar külképviselet követi székére pályázott, ragaszkodott egy napfényes budai villához.
A napsugaras Varázs út és Napos út sarkán élő népes családnak nem írtak elő kitelepítési terminust – 1952-ben ez már ritkábban volt szokásban –, hanem az államvédelmisek megjelentek két teherautóval, és átszállították a famíliát bútorral együtt a Táborhegy lejtőjére, ahol akkor még helyenként térdig érő sár volt, a járművek is többször megfeneklettek, míg felkapaszkodtak a viharvert kis házikóig, amelyet új otthonként jelölt ki a hatalom. Még csomagolás közben, amikor a feszület lekerült a falról, a nagymama siránkozott: „A hegyről hogyan jutunk le az istenházába?” A „költöztetést” végrehajtó tiszt már várta a kérdést, klérusszakértő volt: „Jézus, ha az Atyával együtt akart lenni az imában, fölment a Tábor hegyre.” A nagymamát megnyugtatta a felelet: nagy baj nem lehet, istenfélő emberrel van dolguk.


Kádár József a Tisza menti Kőtelek kántortanítói dinasztiájából származik. Öten voltak testvérek. A legkisebbet, mint a mesében, jó sorsa a szegedi piaristákhoz vezérelte, ahol a szokásos tudományokon kívül éleslátással bocsátották útra. Amikor tehát 1950-ben Budapestre került, meg sem lepődött azon, hogy egy kántortanítónak a fia csak asztalosinasként tekinthet a világ mind érthetetlenebb dolgaira. De nem bánta meg. A fát formáló kétkezi munka új távlatot nyitott meg előtte, faipari technikusként immár engedelmeskedett neki a legmakacsabb tölgy is. A tanítói otthon, házuknak külső és belső szépsége végül is – többszöri nekifutás után – az iparművészeti főiskola belsőépítész szakára vezérelte; itt szerzett diplomát is. E nemes foglalkozás gyakorlása közben néha-néha elcsüggedt. A kor a „tucat- és ipari esztétikának” kedvezett, az „örökkévalóság” előtt nem nyílt meg az út. Az ötvenes években az összekuszált terepen, ahol egy fiatalember önmagát és a vélt értékeket kereste, nem mindig vezetett eredményre a buzgalom. Kádár József is lázasan fürkészte a helyet, ahol megkapaszkodhat mesterségével. Mozgalmas vándorévek következtek; huszonöt esztendőn át sehol sem lakott három évig egy helyen. Az elegáns villától az alagsori albérletig váltakoztak „az édes otthon” színterei, amíg végül sikerült révbe jutnia. Hatvanegyben megnősült. A táborhegyi népes család egyik nagylányát, Noémit vette feleségül.


E pontnál illő visszakanyarodni az akkor még kifogyhatatlannak tetsző erdőhöz, a hajdan szőlő borította vidékhez, az óbudaiak kedvelt kirándulóhelyére, ahol egykor vidám nyári csapszékek is voltak, csak éppenséggel a vizet lajttal szállították a regényes pagonyba. E táj egyik szerény házába érkezett meg a tízesztendős Noémi öt testvérével, szüleivel, nagyszüleivel és nagynénjével. A gyerekek élvezték a számukra titokzatos otthoncserét. Háborúság lett abból, hogy a szobába beszorított hat ágy egyikén nem kaphatott helyet a nyolcesztendős Veronika; neki csak a szűkös előtérben vetettek ágyat. Azon is vita volt, ki veheti kézbe a mesebeli szekercét, hogy fát hasogathasson a dobkályhába és a később megépített cserépkályhákba. Újdonságnak számított a sparhelt, a kút, amelybe a „figyelmes” ÁVH-sok használhatatlan hidrofort szereltek, a vizet végül is csorba vödörrel kellett kiemelni.
Noémiék semmit sem tudtak a kis nyári lak tulajdonosáról. Néhány gyümölcsfa is tartozott a kerthez, s kezdetben a hegynek támaszkodó kis épület körül kellett meghódítani valamiképpen az elvadult lankákat. Ez virágpalántázással, málnaültetéssel és zöldségtermesztéssel sikerült is annak ellenére, hogy a Táborhegy felső rétege szikla. A szomszédok csak nyaranta jöttek ki aprócska házaikba, ilyenkor szólt a nóta estétől reggelig. A tél néha nagyon kegyetlen volt. A hegyre nem jött fel hóeke. Tejért, kenyérért, de még a postáért is le kellett menni a városba. Utat maguk vágtak a hóförgetegben. Noémi egyszer, amikor mind a huszonkilencen együtt voltak az elkészült háromemeletes családi házban, Wass Albertnek a saját öt gyermekéhez írt üzenetével emlékezett a nehéz időkre. „Előkelő csak az, aki nem szorul másokra. Tudnotok kell, hogy itt nem olyan előkelőségre gondolok, amit ruha vagy hivatal jelent. Itt a belső előkelőségről van szó, az egyetlen igazi előkelőségről. Ha tétlenül nézed, hogy más vágja föl szívességből a fádat, vagy más ássa föl szívességből a kertedet, előkelőséged egy-egy darabjáról önként lemondtál.”
Kádár József egy szép napon, amikor Noémi már a harmadik gyermekével volt áldott állapotban, hosszasan méregette a mosókonyhát, amelybe a napfényes XII. kerületi lakás maradék bútorait zsúfolták a mennyezetig. Aztán fuvaros után nézett, cementet, meszet, téglát szekereztek föl a hegyre. Napszámost, kőművest és más mesterembert nem fogadtak föl. A felnőttek álltak be Jóska papa mellé (a család szeretettel becézte így a messziről jött férfit), és megépült a harmadik szoba. Közben, talán a világ végéről, előkerült a kis ház tulajdonosa is, akitől hatvanezer forintért megvásárolták a házat és a telket.
A második átépítést Péter, Eszter, Noémi, Kinga, Barbara, Gergely, Anna és Gábor sürgette. Ekkor készült el a második és a harmadik emelet különleges beosztással, néhány aprócska szobával. A cserépkályhákat, amelyeket Noémi fűtött, nyugdíjba kellett küldeni, nem lehetett elodázni a központi fűtés beszerelését. A komfort szinte teljes lett. Közben Noémi és József nyolc gyermeke közül Péter házasságra érett. Megnősülvén szívesen maradt volna családja környezetében. Megkezdődött a harmadik tágító manőver. Ekkor készült el a nappali, immár a hatalmas tetőtérben, amely eredetileg műterem építési terveként látott napvilágot, de a dús fantáziájú belsőépítész megoldotta a bővítést; a nappalivá varázsolt tér felső régiójába – a tetőtér egyik sarkába – galériát bűvölt. Szólni kell arról is, hogy a háznak négy szép erkélye van. Fából készült valamennyi. Jóska papa faragta a tartógerendákat, a pilléreket, a díszléceket. A városra tekintő nagy erkélyre a legbüszkébb. Erről verőfényes időben látható az Országház, a Megyeri híd és a Nemzeti Színház is.
Noémi testvére, Béla (idővel csatlakozott hozzá Veronika) a telek alsó szegletében új otthon építésébe kezdett, természetesen Jóska papa segédletével. Az emeletes épület később Noémi Anna lányának a tulajdonába került. A csinos házban Anna él öt gyermekével és tanár férjével, Attilával. Ennek a háznak is különös története van, legalábbis Jóska papa számára. Az építkezés befejeztével maradt tizenhat ép, egészséges tégla (a ház java része bontott téglákból épült fel). Ezeket alaposan megvizsgálta, s a téglák mesélni kezdtek. Elmondták sanyarú vagy éppen előkelő életük történetét: ki hol született, hogyan, milyen névre keresztelték, milyen jele volt a „téglaoviban”. Egyszóval Jóska papán erőt vett a gyűjtőszenvedély. Azóta a méretes ház kertjében, alkalmi pajtáiban több ezer tégla sorakozik katonás rendben, névvel és „rendfokozattal”. Katalóguskészítésre adta a fejét, tudatni szeretné mindannyiunkkal, mit jelent egy virág, csillag vagy címer a falazókövön. A katalógus elvisz bennünket a római korba, varázslatos téglaégető kemencékbe, megtudhatjuk például, hogy a nemesek öt-, a bárók hét-, a grófok kilencágú koronás címert égettettek tégláikba. A bélyeges téglák akár történelemkönyveket is helyettesíthetnek, ha a katalógusok gondosak és pontosak. Kádár József téglameséinek hitelességében azért is bízhatunk, mert ismeri a históriai mondást: a tégla építőkő, az emberi hajlék alapköve. Ezt – gyakorolván az építkezés fortélyait – személyesen is megtapasztalta.
Térjünk vissza a téglamúzeumból a hatalmas, negyven négyzetméteres nappaliba, ahol kényelmesen elfér a három nemzedék. (Negyedikként Margó nagynénit kell feltétlenül említenünk, aki 96 éves, és akinek nagy történetei között tartják számon az unokák „Ferenc Jóska” utazását a földalattin 1896. május nyolcadikán, ugyanis a villamoskocsit az édesapja vezette.)


Az a szerencsétől is függ, hogy egyszerre ülhet-e le a nappali szinte lakodalmi méretű ebédlőasztalához a valamikor számkivetetteknek szánt menedékből kinőtt ház harminchat lakója. Ha csak hétköznap van, napközi a hatalmas szoba, amelyben Gergely gyermekei építőkockáznak. Hogy mi található ebben a nappaliban? Azt egykönnyen felmérni sem tudja az egyszerű halandó. Amit a tekintet befogni képes, abban ott áll egy pianínó, két ónémet szekrény, négy alkalmi könyvespolc, hat fotel, márványlapos mosdószekrény, sétapálca, görbebot, két szárító, vasalódeszka, mellette varrógép, a falon két olajfestmény a harmincas évek stílusában, az ellenkező oldalon kályhakerámiák, színes tálak, szinte elrejtve televízió és számítógép. Az eklektikának ez a túltengése nem szól másról, mint az egy fedél alá tömörült négy nemzedék elfeledett és mindennapi eszközeiről.
Jóska papa mondta: „Nyolc gyerekünk született. Ők egy kivétellel már mind felnőttek, diplomát szereztek. Eszter például tanár, Gergely statikus, Gábor egyetemista. Nem kallódott el senki, mindenki egészséges, lelkileg is. A nagycsalád olyan, mint egy jó iskola, mindenki tanul a másiktól is, nem csak az intelmes ujjú szülőktől. Unokáink száma meghaladja a két tucatot, dédunokánk, Zita Mária háromhetes.”
Hangos szót hallott-e ez a szép ház? Illendő a kérdés, hiszen csak a nagyobbikban huszonkilencen élnek egy fedél alatt. Torzsalkodás volt-e? Megejtő kedvességgel Noémi adja meg a feleletet. „Itt csak édes lárma van mindig. Komolyan vesszük Sainte-Beuve intelmét: »a harag malomkő, egy szempillantás alatt összezúzza lelkünk minden tiszta búzáját«.” Talán kissé patetikus a válasz, de hihető. Egyszer, még a kárpótlások idején (Noémiéknak mint unokáknak már nem járt jóvátétel) puszta kíváncsiságból kószáltak egyet a Napos és a Varázs út környékén. A ház már nem volt olyan szép, mint gyermekkorukban. Megöregedett…