A főzés mint képzőművészet

Dobribán Árpád, a pécsi születésű, Düsseldorfban élő képzőművész már hónapok óta készül a Pécs Európa kulturális fővárosa egyik kora őszi programjára. Konyhakamionjában megfőzi majd a baranyai régió általa gyűjtött ízeit, s jó három-négy órás előadásán fel is tálalja az így előállított ételsort az érdeklődőknek.

A művész ízeket keres. Néhány hete, amikor Budapesten ellopták az autóját, tetemes mennyiségű video- és fotóanyag veszett el. Most újra várja azok jelentkezését Pécs környékéről, akik szívesen elmesélnék neki, milyenek voltak az ízek, az ételek gyermekkorukban. A művész szerint nem fontos, hogy valaki helyi születésű legyen, csak annyi, hogy pillanatnyilag ezen a tájon éljen. Elérhetőségei a www.dobriban-arpad.de honlapon olvashatók.

Ön képzőművész, de mégis, hogyan lehet képzőművészet a főzés?
– A főzés, ha az alapanyagok létrejöttétől végiggondolunk mindent, ami kapcsolódik hozzá, éppúgy kifejezhet bármi fontosat – például érzelmeket, szakralitást, a viszonyunkat az anyaghoz –, mint bármelyik alkotóművészeti ág. Főként a világlátásunk jelenik meg benne. Igaz, mivel múlandó, jobban hasonlít színházra vagy hangversenyre, mint mondjuk festményre. Amikor kapcsolatba kerülök az adatközlőkkel, videóra veszem a találkozást, ebből installáció is készül kiállításokra, de receptgyűjtemény is, s aztán időnként nyolcvan-száz embernek meg is főzöm egy-egy város vagy régió ételsorát úgy, hogy olyan legyen, mint ahogy azt a többnyire idős emberek nekem elmesélték és megmutatták. Aztán a lakomát is dokumentálom. Időnként iskolákba is elmegyek, hogy amit tudok a főzésről, szóban és a gyakorlatban továbbadjam.
– Milyen helyszíneken zajlik a főzés és a közös étkezés?
– Nagyon fontos, hogy ilyen alkalmakkor sok ember egy időben és együtt ugyanazt az ételsort fogyasztja. A helyszínek a legkülönbözőbbek: lehet park, hátsó udvar, múzeum, félbemaradt építkezés, terasz, főtér. Csak gasztronómiai tér nem lehet, mert az félreértésekre adna okot.
– Miért?
– Mert engem az a főzés érdekel, amikor valaki nem pénzért főz, hanem azért, mert magának kell gondoskodnia magáról és a körülötte élőkről. Amikor nagy fantáziával variálnak az emberek ételeket, amikor ízlik egy étel, megfelel a család anyagi, társadalmi helyzetének is, ezért megtartják a családi „étlapon”, és újra meg újra elkészítik. Amikor valaki már nem hozhat meg egy ilyen döntést, hanem abból kell válogatnia, amit felkínálnak neki áruházakban, éttermekben, gyorsbüfékben, az már egy másik, nem túl szerencsés helyzet.
– Úgy látszik, a főzéssel lázadni is lehet.
– Én nem vagyok alanyi lázadó, a kor kényszerít bele ebbe a helyzetbe. Az élelmiszer-ipari előállítása ugyanis megrontja, szemétté változtatja az anyagot, azt, ami a minket körülvevő világot és azt, ami a testünket alkotja. A főzésben egyébként a legfontosabb számomra, hogy ilyenkor személyes felelősséget vállal, személyes döntést hoz, aki főz, és úgy érzem, hogy ez a nagyon alapvető élethelyzet ma már sok ember számára elveszett. Magyarországon még nem is olyan rossz a helyzet, de nyugaton már akad olyan generáció, amelyik már nem tanult meg főzni. És főzni nem lehet megtanulni magazinokból vagy az internetről.
– Önből hogyan lett olyan képzőművész, aki főz?
– Peter Kubelka, a Frankfurti Művészeti Akadémia volt profeszszora, híres avantgárd filmes volt rám nagy hatással. Ő az, aki csak úgy vállalt tanszékvezetést, ha filmes és főzési tanszéke lehet az akadémián.
– Nagyjából húszéves a Slow Food mozgalom, amelynek szintén fontosak a helyi, minőségi alapanyagok, az egyszerű helyi ételek. Egyetért vele?
– Sajnos főként Olaszországban működik, Németországban nagyon elszigetelten van jelen. Igaz, ott akad egy szűk réteg, amelyik odafigyel arra, hogy minőségi alapanyagokat szerezzen be.
– Bioalapanyagból nem készülhet személytelen, „rosszkedvű” sütemény vagy saláta?
– De Amerikában már van egy csomó kis kávézó, ahol egy vagy két ember a saját elképzeléseit valósítja meg nagyon jó alapanyagokból, és nagyon szívből, személyesen a vendégkörnek szánva. Ezek az emberek nem azt nézik először, hogy mennyi bevételük lesz, hanem hogy mit készítenének szívesen, és csak ezután kérdezik meg maguktól, hogy ebből meg tudnak-e élni.
– Milyen a kapcsolata a gasztrovilággal?
– Szerintem más dolog pénzért főzni, mint például a családért. Más dolog öncélúan kitalálni valami ételcsodát, és más, ha egy recept fennmarad egy családban, mert újból és újból jónak találják az ételt. Akad olykor egy-két szakács, aki eljön az előadásaimra, és arra is volt már példa, hogy valamelyik általam főzött recept felkerült egy étterem étlapjára.
– Mondana valamit a szeptemberi pécsi előadásáról?
– Ami biztos, hogy a Ruhr-vidéken gyűjtött anyagom egy részét Pécsett is be fogom mutatni, s a pécsi anyagból is viszek a nyári németországi előadásokra. Egyelőre pótolnom kell a kéthetes gyűjtés elveszett anyagát. Eddig többnyire a legidősebb embereket kerestem mint adatközlőket, de most már úgy gondolom, az is izgalmas lehet, mit mondanak a fiatalabbak. Engem egyébként sem az idealizált, múltbeli konyha érdekel, hanem az a főzés, amelyik még él, ami működött és működik. Ami az ízekről szól.