A kaszinókirály ajándéka

December huszadikán volt tíz éve, hogy az egykori portugál gyarmat, Makaó visszatért Kínához. A szerencsejáték ázsiai fővárosának jót tett a csatlakozás: robbanásszerűen fejlődött ebben az évtizedben, és az emberi jogokkal kapcsolatos félelmek sem váltak valóra.

Megérkezni a Gyöngy-folyó torkolatához olyan, mint belecsöppenni egy Rejtő-regénybe. A hongkongi repülőtérről szélsebes komppal megyek át Makaó kikötőjébe, és arra számítok, hogy ott Gorcsev Iván-szerű arcokkal találkozom füstös korcsmákban. Ehelyett tengeröblökön átívelő hidak, ultramodern felhőkarcolók, luxusszállodák tetejéről felszálló helikopterek, fényreklámok erdeje vár. Ázsia Las Vegasába érkeztem, a szerencsevadászok városába, ezerszobás szállodám (amely a legrégebbi a városban) alatt is vagy hét kaszinó vár a nap huszonnégy órájában, hogy kipróbáljam szerencsémet. Valamikor a Hotel Lisboa kaszinója volt a világ legnagyobbika, de ez már rég a múlté: közvetlen szomszédságában felépült a nagy testvér, a Grand Lisboa a maga kilencemeletnyi kaszinórészlegével. Ezt is lepipálta a két éve átadott The Venetian, amely majd egymillió négyzetméterével a világ negyedik legnagyobb épülete, gigantikus luxusszálló (háromezer szobával!), valamint szerencsejáték- és szórakoztató-központ.
A legek városába jöttem: ez a föld második legsűrűbben lakott területe (négyzetkilométerenként mintegy 19 ezer ember), ázsiai viszonylatban itt a legkisebb a születési arány és a legnagyobb a várható élettartam (84,36 év). Évente tízmillió turista látogat ide, a legtöbben játszani jönnek. A szerencsejáték a GDP negyedét adja, adójából származik a városi költségvetés bevételének fele.
Nem csoda hát, hogy nem vágta le az aranytojást tojó tyúkot a kínai központi kormányzat. Sőt Peking folyamatosan fejleszti a „különleges közigazgatási terület”-i státusban lévő Makaót: 2002-ben újabb hat koncessziót adott ki kaszinóüzemeltetésre (ennek köszönhetően jöhetett létre a Venetian), és 2009-ben engedélyezte újabb területek elhódítását a tengertől. A Makaó félszigeten és a Taipa, valamint Coloane szigeteken elterülő város másképp nem tud terjeszkedni, ezért kénytelen feltölteni a tengeröblöt. Így is megéri, mert csillagászati összegbe kerül a telek. Ha a tervek valóra válnak, tizenkét százalékkal növekszik a város, és 2011-re már százezerrel többen, hatszázötvenezren fognak élni a budapesti kerületnyi területen. A válságtól sem ijedtek meg annyira, hiszen decemberben nekifognak a harmincnyolc kilométer hosszú (!) Hongkong–Csuhaj (Kína)–Makaó tengeri híd építésének, amely a tervek szerint 2015-re készül el. A híd nagymértékben megkönnyíti a város ellátását, hiszen eddig majdnem mindent hajóval hoztak. Makaó nem rendelkezik természeti kincsekkel, mezőgazdasága elhanyagolható, az élelmet, sőt még az ivóvizet is a szárazföldről szerzi be.
Aki nem akar kaszinózni, annak is van mit tennie Ázsia legrégebbi gyarmatán. Öt évszázadnyi portugál múlt nem tűnt el nyomtalanul: ahol nem építettek felhőkarcolót az utóbbi tíz évben, ott hamisítatlan lisszaboni hangulat uralkodik. Csempézett járdák és házfalak, portugál utcanevek. Bár továbbra is hivatalos nyelv a portugál is, már nagyon kevesen beszélik. A lakosság mindössze két százaléka vallja magát portugálnak, és ezek többsége is portugál–kínai keverék, akik már nem beszélik európai őseik nyelvét. A most már világörökségi védelmet élvező belváros fölé magasodik a város szimbólumának is számító rom: a Szent Pál-katedrálisból ugyanis csak az impozáns homlokzat maradt meg. Először nem értettem, miért építettek ide annak idején ekkora templomot, de aztán kiderült, hogy a város fontos kereskedelmi csomóponton kívül keresztény missziós központ is volt. A Szentszék 1575-ben hozta létre a makaói katolikus egyházkerületet, amelynek fennhatósága az egész Távol-Keletre kiterjedt, innen indultak téríteni a miszszionáriusok a kínai területek felé.
Elzarándokolok a város modern nevezetességéhez, a Makaó-toronyhoz is. Alagsorában bevásárlóközpont, a torony gömbjében mozi és éttermek kaptak helyet, de én a tetejére vágyom. A lift a hatvannyolcadik emeleten áll meg, és nincs időm csodálkozni, máris ipari alpinisták által használatos hámot tesznek rám az extrém sportra szakosodott új-zélandi cég emberei, miután elvettek tőlem mindent, ami nincs erősen hozzám rögzítve. A 233 méter magas kilátó ugyanis az adrenalinfüggők Mekkája: kétféleképpen is ki lehet ugrani a toronyból, de emellett más módokon is ki lehet próbálni a bátorságot. Tériszonyom van, de én sem hagyom ki a lehetőséget, így mire felocsúdnék, egy teraszon állok 233 méter magasan, és hátulról finoman noszogatnak, hogy induljak már. Körülbelül egy méter széles acélpallón, külső gyűrűn kellene végigmennem úgy, hogy mindkét oldalon ott tátong a mélység, és természetesen korlát sincs, amelybe kapaszkodhatnék. Biztosítókötél gurul velem a fejem fölötti sínen, így valószínűleg nem fogok leesni, de a térdem citerázni kezd, amikor lenézek a földre. Nincs mese, el kell indulni. Úgy érzem magamat, mint a pánikbeteg Woody Allen, amikor beszorult a liftbe, és legszívesebben zöld mezőben ugrándozó kisnyúl szeretnék lenni vagy valami földhöz ragadt magyar. Amikor meglátom, hogy az üvegfal mögötti biztonságban hahotázó ázsiaiak fényképeznek, feléled bennem a férfiúi önérzet, és elindulok, hogy peckesen körbejárjam kívülről a tornyot. Sikerül a mutatvány, de amikor visszaérek a biztonságos helyre, ki lehetne facsarni a trikómat. Azt hiszem, ezek után érhető, hogy a toronyból való kiugrást, vagyis a bungee jumpingot nem próbálom ki.
A város este a legszebb, hiszen elképesztő menynyiségű fényreklám csábít a szerencsejátékra. Elcsábulok tíz makaói dollár erejéig (ez nagyjából kétezer forint), ezért negyven másodpercnyi izgalom jár a félkarú rablónak nevezett játékgép digitális utódján. A kaszinó bejáratánál lófej van kiállítva golyóálló üveg mögé: a Csing-dinasztia idején készült bronzszobrot a régi nyári palotából lopták el, és a makaói milliárdos, Stanley Ho vásárolta vissza csaknem kilencmillió amerikai dollárért, hogy az új kormánynak adományozza. A kaszinókirálynak is nevezett férfi (a Forbes listája szerint a világ 701. leggazdagabb embere) fél Makaót birtokolja, és ő az egyetlen, akiről még életében utcát neveztek el a városban. Irdatlan vagyona ellenére unokatestvére nála is híresebb: őt Bruce Lee néven ismerte meg a nagyvilág.
A Makaón töltött másfél nap alatt sok emberrel elbeszélgettem arról, hogy mi változott tíz év alatt, jól vagy rosszul jártak-e a (vissza)csatlakozással. Egyöntetű a vélemény, hogy jót tett nekik az egyesülés, a Hongkong árnyékában meglapuló álmos településből lüktető világváros épült. Elképesztő mennyiségű pénzt pumpáltak ide a szárazföldről, de politikát keveset exportáltak – egyelőre mindenkit hagynak úgy élni, ahogy szeretne.