Bach-maraton a MűPában

Karácsony csodája jelent meg péntek este a Művészetek Palotájában (MűPa), annak minden pompájával, emelkedettségével és meghittségével. Az oratórium hat kantátáját egyetlen estén megszólaltatni maratoni vállalkozás volt, előadókat és közönséget egyaránt próbára téve.

Biás Zoltán Barna
2010. 01. 20. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Többen távoztak is a szünetben az utóbbiak közül, pedig megérte maradni. Még úgy is, hogy voltak problémák a mazsolával abban a bizonyos kalácsban. Mindenesetre csak a legedzettebbeknek ajánlható ilyen dózisú Bach-muzsika, amelyben minden egyes hangra figyelni kell, mert nincs üresjárat. Egyébiránt tanulságos, mennyire más élményt kap a közönség a hangversenyterem különböző pontjain ülve. A textúra más-más pontjait erősíti, illetve tompítja, relatívvá téve a zenei élményt.
A szólisták közül Szabóki Tünde vitte el a pálmát. Szemlátomást örömet jelent neki az éneklés, és ezt az örömet képes átadni a közönségnek is, ami ritka ajándék. A többiek esetében legfeljebb bosszankodhatott az ember, hogy miért kell olyanokat hallgatnia, akik merevgörcsben, meleg,- netán hideglevegőzve bűvészkedik végig szólamukat, éneklést imitálva. Paradox módon a kórus zengte a következő sorokat: „Mennyek Ura, hallgasd meg esdeklésünk, / add, hogy tetsszen Neked erőtlen énekünk”, mégis az énekesekre mutatott mellettem ülő ismerősöm, kaján vigyorral az arcán. Gonosz volt? Igen. De nem tévedett. Többé-kevésbé közismert tény, hogy hazánk méreteinél fogva sem kínál túlzottan nagy (komoly)zenei piacot, így külföldön nem jegyzett énekeseink nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egyetlen, esetenként szűk, de számukra megfelelő repertoárra koncentrálhassanak. Ezt pedig a hangjuk sínyli meg előbb-utóbb. Mindezek mellett talán kegyetlenségnek tűnhet, de a jelenlévő régizenei tendenciák mellett már kinevelődhetett volna néhány olyan énekes, aki képes megfelelően teljesíteni. És a kevesebb néha több, ezt is tudjuk jól.
Az immár húszéves Purcell-kórusról és az Orfeo zenekarról felesleges lenne bármit is írni. Tökéletesek voltak, mint mindig. Annak ellenére is, hogy az est vége felé becsúsztak kisebb hibák, amelyek a fáradtság számlájára írhatók. Öröm és büszkeség, hogy kis hazánk ilyen együttesekkel rendelkezik, amelyek bármelyik neves nyugati zene- vagy énekkarral felveszik a versenyt. (Itt jegyzendő meg, hogy a koncertmesteri pultnál a régi zene egyik emblematikus figurája ült, illetve játszott: Simon Standage.) Külön dicséret illeti a koncert folyamán szólistaszerepet teljesítő hangszereseket és összességében a fafúvósok gazdag, árnyalt játékát. Továbbá dicséret illeti azt a várandós kismamát, aki igencsak gömbölyödő pocakkal vette ki a részét a kórus embert próbáló munkájából. Volt ebben valami végtelenül emberi, és nem volt nehéz párhuzamot felfedezni születés és születés misztériuma között. Az elnyűhetetlen dirigens ismét a csembaló mellől kormányozta át Bach pompás muzsikáját Szkülla és Kharübdisz között, megjelenítve a kisded születését, a pásztorok látogatását, Heródes álnokságát, ám a sok zenei affektus közül a legmegindítóbb az az utolsó előtti, Ich steh an deiner Krippen hier, / O Jesulein, mein Leben kezdetű korál volt.
(J. S. Bach: Karácsonyi oratórium. Szabóki Tünde, Németh Judit, Megyesi Zoltán, Kovács István, Purcell-kórus, Orfeo zenekar. Vezényelt: Vashegyi György. MűPa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. január 8.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.