Többen távoztak is a szünetben az utóbbiak közül, pedig megérte maradni. Még úgy is, hogy voltak problémák a mazsolával abban a bizonyos kalácsban. Mindenesetre csak a legedzettebbeknek ajánlható ilyen dózisú Bach-muzsika, amelyben minden egyes hangra figyelni kell, mert nincs üresjárat. Egyébiránt tanulságos, mennyire más élményt kap a közönség a hangversenyterem különböző pontjain ülve. A textúra más-más pontjait erősíti, illetve tompítja, relatívvá téve a zenei élményt.
A szólisták közül Szabóki Tünde vitte el a pálmát. Szemlátomást örömet jelent neki az éneklés, és ezt az örömet képes átadni a közönségnek is, ami ritka ajándék. A többiek esetében legfeljebb bosszankodhatott az ember, hogy miért kell olyanokat hallgatnia, akik merevgörcsben, meleg,- netán hideglevegőzve bűvészkedik végig szólamukat, éneklést imitálva. Paradox módon a kórus zengte a következő sorokat: „Mennyek Ura, hallgasd meg esdeklésünk, / add, hogy tetsszen Neked erőtlen énekünk”, mégis az énekesekre mutatott mellettem ülő ismerősöm, kaján vigyorral az arcán. Gonosz volt? Igen. De nem tévedett. Többé-kevésbé közismert tény, hogy hazánk méreteinél fogva sem kínál túlzottan nagy (komoly)zenei piacot, így külföldön nem jegyzett énekeseink nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egyetlen, esetenként szűk, de számukra megfelelő repertoárra koncentrálhassanak. Ezt pedig a hangjuk sínyli meg előbb-utóbb. Mindezek mellett talán kegyetlenségnek tűnhet, de a jelenlévő régizenei tendenciák mellett már kinevelődhetett volna néhány olyan énekes, aki képes megfelelően teljesíteni. És a kevesebb néha több, ezt is tudjuk jól.
Az immár húszéves Purcell-kórusról és az Orfeo zenekarról felesleges lenne bármit is írni. Tökéletesek voltak, mint mindig. Annak ellenére is, hogy az est vége felé becsúsztak kisebb hibák, amelyek a fáradtság számlájára írhatók. Öröm és büszkeség, hogy kis hazánk ilyen együttesekkel rendelkezik, amelyek bármelyik neves nyugati zene- vagy énekkarral felveszik a versenyt. (Itt jegyzendő meg, hogy a koncertmesteri pultnál a régi zene egyik emblematikus figurája ült, illetve játszott: Simon Standage.) Külön dicséret illeti a koncert folyamán szólistaszerepet teljesítő hangszereseket és összességében a fafúvósok gazdag, árnyalt játékát. Továbbá dicséret illeti azt a várandós kismamát, aki igencsak gömbölyödő pocakkal vette ki a részét a kórus embert próbáló munkájából. Volt ebben valami végtelenül emberi, és nem volt nehéz párhuzamot felfedezni születés és születés misztériuma között. Az elnyűhetetlen dirigens ismét a csembaló mellől kormányozta át Bach pompás muzsikáját Szkülla és Kharübdisz között, megjelenítve a kisded születését, a pásztorok látogatását, Heródes álnokságát, ám a sok zenei affektus közül a legmegindítóbb az az utolsó előtti, Ich steh an deiner Krippen hier, / O Jesulein, mein Leben kezdetű korál volt.
(J. S. Bach: Karácsonyi oratórium. Szabóki Tünde, Németh Judit, Megyesi Zoltán, Kovács István, Purcell-kórus, Orfeo zenekar. Vezényelt: Vashegyi György. MűPa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. január 8.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
