Évtizedes távolságból emlékszik még, mi hajtotta, hogy elismert dobosként vokális zenekart alapítson?
– Rengeteg formációban játszottam, játszom, főleg mainstream, akusztikus dzsessz vonalon. Volt több kvintettem, zenéltem trióban Vukán Györggyel, Gadó Gáborral, hálás lehetek, hogy biztos zenei alapokról építkezhetek. Minél többet játszottam viszont a szigorú szabályok szerint működő dzsesszt, annál inkább vonzott a másik oldal, a fúziós, dallamos, elektronikus kísérletek. Lassan, fokozatosan körvonalazódott bennem valami dallamközpontú, két énekhangra épülő zene. Éreztem, hogy jó irányban gondolkodom, és a sejtésem már a második Balázs Elemér Group-koncerttől be is igazolódott. Winand Gáborral, Czerovszky Henriettel, Szandai Mátyás bőgőssel, az öcsémmel, Balázs Józseffel, Juhász Gábor gitárossal és Dés András ütőssel elkezdtünk valamit. Egészen az Around The World című első lemezig csak tapogatóztunk, csupán akkor hittük el, hogy működik az elképzelésünk, amikor az album itthon is, külföldön is sorra jó kritikákat kapott.
A kevert műfajú dzsessz művelőit sokszor éri a vád, hogy a bort szódával hígítják. Nem tartott attól, hogy a világzenei kikacsintás miatt sérül a szakmai presztízse?
– Amint egyértelművé vált, hogy a zenénk megtalálta a közönségét, elszaporodtak a szkeptikus szakmai kritikák is. Ezekkel az a baj, hogy kevés kivételtől eltekintve emberi szimpátia, másodlagos ismeretek alapján, felületesen ítélnek, ahelyett hogy a zenét értékelnék. Vádoltak például azzal, hogy a népszerűség, a fúziós popzene kedvéért hagytam el a mainstream dzsesszt. Komoly fogást azért nem talált rajtam a kritika, mert az előzmények alapján mindenki tudta, lefektettem az alapokat. A Folk Songs című albumnál már elhalkultak a vádló hangok. A feleségem és a fiam is közel van a népzenéhez, kínálta magát az ihlet. Ahogy a magyar dzsessz egyik legfontosabb alakja, Dresch Mihály népzenéből és dzsesszből megalkotta a saját szuverén világát, igényem volt arra, hogy én is megálmodjam a magam fúzióját. A lemez sikere szerencsére igazolt.
– A Folk Songs (2005) dalait Szalóki Ági és Palya Bea mellett már Hajdú Klára énekelte fel, akit néhány hónappal korábban még a Megasztár első szériájának sztárjelöltjeként ismert meg a közönség. Nem félt, hogy a show-bizniszből hozott énekesnővel szentségtörést követ el?
– Emlékszem, ültem a tévé előtt, és kattintgattam. Amikor meghallottam Klárit énekelni, azonnal tudtam, hogy nemcsak kilóg a mezőnyből, de a hangja tökéletesen illik az együttes zenei világhoz. Voltak, akik szerint csak azért hívtam a Balázs Elemér Groupba, hogy meglovagoljam a médiafigyelmet. A kritikával nem foglalkoztam, és az idő engem igazolt. Évről évre fejlődött, tökéletesen beilleszkedett a zenekarba, olyanynyira, hogy Hajdú Klári szerintem ma az ország egyik legjobb dzsesszénekesnője.
– Ön tagja a dzsesszművészek két érdek-képviseleti szervezetének is. Miért van szüksége arra, hogy mindkettőben jelen legyen?
– Magyarországon még mindig nem működik a mecenatúra, a dzsesszfesztiválok, a koncertek az állami támogatásoktól függenek. Akkor jutunk fellépési lehetőséghez, ha kitalálunk egy koncepciót, és sikerül hozzá kivívni némi támogatást. Lengyelországban már a múlt rendszerben felismerték, hogy a dzsesszben mekkora lehetőség rejlik. Nem engedték, hogy akár egy tehetségük is elkallódjon. A lengyel dzsessz ma nagy súllyal van jelen a világon mindenhol, sőt Varsó a dzsessz egyik európai központja. A magyar dzsessz fő gondja az, hogy bár a zenészek egyénileg világszerte elismertek, nincs mögöttük háttér, amely egységként, a magyar kultúra fontos részeként jelenítené meg a dzsesszt külföldön. Az összefogás hiányával nemcsak a zenészek, az ország is veszít.
Tisza Párt
Dömtör Csaba elmondta, mit tennének Magyar Péterék, ha kormányra kerülnének
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!