Tekinthetjük ezt akár a sors igazságtételének is, hiszen az 1990-es évtized második felében, köszönhetően a névadó szponzor kiapadhatatlannak hitt forrásainak, éppen a Dunaferr női egyleténél ugrottak meg úgy a játékosok jövedelmei, hogy azokkal józan ésszel nem lehetett, nem szabadott versenyezni. Mégis több rivális kísérletet tett rá, mert egyik klubvezető sem hallja szívesen, ha a szurkolók azt dörmögik, már senkit sem tudunk megtartani, vagy igazolni, miközben a támogatói kör is egyre apad az eredménytelenség miatt.
Az egyesületek nem a tervezhető bevételekhez alakították a kiadásokat, hanem a kötelezőnek érzett kiadásokhoz próbáltak fedezetet találni, a hazai tévés jogdíjak, jegybevételek, állami, önkormányzati és magántámogatások csekély volta miatt egyre kevesebb reménynyel. Az adósságcsapdába hajszolt klubok sorra lehetetlenültek el, míg idén elérte a végzet a Dunaferrt is. Az 1998-ban EHF-kupa-, 1999-ben BEK-győztes egylet még a 2000-es évtized első felében is temérdek pénzből gazdálkodhatott – hogy ez nem minden, azt jelzi, hogy a Ferencváros 2007-ben körülbelül fele akkora büdzséből épített bajnokcsapatot –, a legfényesebb diadal tizedik évfordulóján azonban beütött a krach.
A 2008/2009-es bajnokságnak még éremesélyesként vágott neki a társaság, ám szezon közben egyre dőltek ki a szponzorai, majd ennek hatására a játékosai is. Idén február közepén napokon belül Vincze Melinda, Temes Bernadett, Balogh Barbara és Laluska Eszter is távozott, ezzel eltűnt egy komplett csapat, bedobta a törülközőt Imre Vilmos vezetőedző is, így a február 28-i váci bajnokira egy szem felnőtt játékossal és az ifikerettel, valamint Rapatyi Tamás beugró edzővel utazott el a maradék.
Úgy tűnt, itt a vég. Ki lehetett volna múlni csendben, a passzív romantika jegyében. Kocsis Erzsébet ügyvezető igazgató azonban másként határozott. Talán saját jövője is erre kötelezte, de a közös múlt feltétlenül. Az 1995-ben a világ legjobb játékosának választott, vb-ezüst- és olimpiai bronzérmes beállós tíz év kihagyás után egy meccsre visszatért, és a Pécs elleni, március 13-i „kiesési rangadóra” Irina Sirina, Györgyné Oblisz Anita és Gáspár Gabriella is beszállt a hajdani társak közül. A Kocsis „Böbe” leánya, Sári Barbara tíz góljával (ha ez nem a valóság lenne, hanem egy filmforgatókönyv, joggal mondanánk, hogy túl szirupos) 22-21-re megnyert meccs azt jelentette, hogy a Dunaújváros a rájátszást az 5–8. helyért folytathatja, így semmiképpen sem búcsúzik.
Miután a túlélés anyagi alapfeltételeit – dőzsölésről többé szó sem lehet – is sikerült megteremteni, sorban tértek vissza a közelmúlt klasszisai. Balogh Beatrix, a Pekingben még olimpiai elődöntős, azóta már első gyermekének életet adott Ferling Bernadett, Nagy Ivett, majd az igazi nagyágyú, Radulovics Bojana is. Ettől még a 2009/2010-es idény iszonyatos verésekkel kezdődött – mínusz tíz a Fraditól, húsz a Győrtől –, de a régi nagyokról mára kiderült, hogy még mindig nagyok. Az ő dicséretük részben persze a mai mezőny kritikája is, ám a tíz évvel ezelőtti BEK-győztesek példát adnak napjaink ifjú tehetségeinek (és tehetségtelenjeinek). Megmutatják, mit jelent tartozni valahova, miféle tartalékokat hívhat elő a klubhűség, mekkora erőt adhat a közösségi lét, micsoda többlet, ha az élsport nem munka, hanem életforma. Egyszerűbben szólva: kézilabdázzon az, aki szeret. Ez a filozófia a skandináv sikerek alapja, és ez lehet a majdani magyar sikereké is. Mert a pénzközpontú kézilabdával nem csupán az északiakkal, a németekkel, az oroszokkal vagy a románokkal szemben ítéltetünk vesztésre, hanem egymás között is.
A Dunaújváros 2009-ben igazolta, hogy van visszaút. Ahogyan Rapatyi Tamás tréner a Debrecen legyőzése után fogalmazott, a pokolból indultak az év elején, és a mennybe jutottak az év végére. A lehetőség ehhez mindenki számára adott, akár 2010-ben is. A pokolbéli rajtpozíció sajnos sok helyütt már meg is van.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
