Egy szélkakas vallomásai

Vajon miért pont ebbe a Dorian Gray-hasonlatba botlott bele Debreczeni? Mert halállal végződik. Dorian Gray
megsemmisülésével. És a neurotikus tudatnak ezt nagyon jó elképzelnie.

Vannak művek, amelyeknek a megértéséhez kevés az átlagos tájékozottság. Debreczeni József Arcmás című könyvének ellentmondásait lélektani ismeretek nélkül nem tudjuk megfejteni.
Sokan azért tolják félre ezt a munkát húsz-harminc oldal elolvasása után, mert fölbosszantja őket a szerző meghökkentő állításainak a szektahívőkre jellemző határozottsága, aki ráadásul fárasztó bizonyító eljárásaival egyfolytában az objektivitás látszatára tör. Belelapoznak, s félreteszik, mert nem tudnak mit kezdeni az olyan elképesztő kijelentésekkel, mint hogy Magyarországon, ha a Fidesz győz, akkor megszűnik a demokrácia. („Főúr, fizetünk – volt egy feketénk meg húsz év demokráciánk.”) A választók nagy többségét kifejezetten sérti, hogy a demokratikus úton tavasszal valószínűleg kormányra kerülő polgári oldal a szerző szerint „halálos veszélyt” (sic!) jelent, s Orbán Viktor kormányrúdhoz kerülését a köztársasági elnöknek nemcsak hogy meg kellett volna akadályoznia, hanem „tiszte arra kötelezte volna, hogy minden erejével és tekintélyével gátat szabjon neki, harcoljon ellene”. A szavak súlyosak? Vagy inkább a szerző mentális állapota?
Másokat az állandó spannoltság, érzelmi túlfűtöttség zavar, amellyel Debreczeni József a korábban csodált politikushoz, Orbán Viktorhoz viszonyul. Ebben a könyvében sem felejti el lejegyezni, hogy 1994-től 1996-ig tanácsadója volt. Mint amikor a szerelmes gyűrött leveleket kotor elő a zsebéből, hogy bizonygassa szenvedélyének valamikori viszonzottságát. Ám vezető politikusoknak számos tanácsadójuk van, s a politika berkeiben nyílt titok, hogy ez csak egy cím, adott esetben beosztás, és távolról sem jelenti tanácsok sűrű osztogatását. Debreczeni ahányszor megemlékezik önmagáról mint Orbán tanácsadójáról ’94 és ’96 között, mindig hozzáteszi, hogy ebből a két évből egyet külföldön töltött. S hogy akkor miért nem írja egyszerűen azt, hogy „egy éven át voltam tanácsadója a Fidesz pártelnökének”? Aki erre a látszólag jelentéktelen kérdésre válaszolni tud, az megfejtette Debreczeni József titkát.
De közel kerül e titokhoz akkor is, ha a könyv sajtóbemutatójáról készült fényképeken tanulmányozza Kuncze Gábor és Dávid Ibolya képviselők arcán a lihegő örömöt, hogy egy Orbán-gyalázó könyvet tarthatnak kezükben. Két törpe párt frusztráltja ölelkezett össze jelképesen az Orbán-gyűlöletben, Debreczeni meg tartotta nekik a gyertyát.

n

Kivételes tehetségű ember gyakran vált ki szélsőséges érzéseket. A többség viszont meglehetősen egyneműen viszonyul hozzá, különösen, ha az illető személyiséget, közszereplőt látásmódban, mentalitásban önmagához hasonlónak érzi. Ilyen a népszerű politikus, akit hiba lenne a populistával összekeverni. Nem mindenki populista, akit nem fütyülnek ki és nem dobálnak tojással. Nem mindenki „vezér”, akit elfogadnak, és kíváncsiak a szavára. Tudomásul kell venni, hogy a politika mezején vannak olyan személyiségek, akikben bíznak az emberek, mert korábbi működésük ezt a bizalmat nem rombolta szét. Másokban pedig, akik lejáratták magukat, nem bíznak. Mindig is léteztek politikusok, akiket az emberek nem elbutulásukból, hanem éppenséggel józanságukból adódóan a többieknél jobban kedveltek. S mindaddig átlelkesülnek tőlük, amíg pozitív viszonyulásukat igazolva érzik.
A hazai média „rábeszélőgépének” (Elliot Aronson kifejezése) figyelemre méltó eredménye, hogy sikerült elhitetni sok emberrel: Orbán Viktor tömegméretekben váltja ki az ellentétes érzéseket. Holott erről szó sincs. Aki részt vett nagygyűléseken vagy vidéki rendezvényeken, tapasztalhatta, hogy Orbán elfogadottsága nagyon erős. Éles megosztottság csak egy szűkebb környezetben érvényesül: a hazai elit körében. Orbán leghevesebb gyűlölői elsősorban azokból a balliberális értelmiségi körökből kerülnek ki, akik annak idején a tehetséges fiatal politikusban megtalálni vélték az SZDSZ-t támogató potenciális tömegpárt népszerű vezetőjét, liberális törekvéseik plebejus igazolóját. A taxisblokád és a Demokratikus Charta óta, tehát csaknem két évtizede azonban tudják: rossz lóra tettek, mert a Fidesz igen hamar kilépett az SZDSZ által neki szánt szűkös szerepkörből. Számukra ezért Orbán és a Fidesz azóta egyfolytában „csalódás”, egyúttal önhergelő gyűlölködésük tárgya. Debreczeni nem véletlenül szinte kizárólag őket idézi könyvében. Azokat, akik reggel úgy ébrednek, hogy reszketnek a demokráciáért és a parlamentarizmusért, ebédidőben félnek a populizmustól, az autokratizmustól és a fasizmustól, estére már csak egy kis langymeleg rettegés marad bennük a fundamentalizmustól.
Debreczeni József nekik akar megfelelni, az ő szájízük szerint beszél, s amikor Orbánról készségesen legyártja nekik négyszázötven oldalon a „populista-fundamentalista pártvezér” politikai giccsét, akkor valószínűsíthetjük, hogy nemcsak jó szót, elismerést, biztatást, hanem pénzt, paripát, fegyvert is tőlük remél.
Ha az Arcmás című kötet terjedelméből levonnánk azoknak az oldalaknak a számát, amelyeken a szerző korábbi, szintén Orbán Viktorról írt, csak egészen más tónusú könyvéből származó megállapításai sorjáznak, továbbá leszámítanánk a rendkívül terjengős idézeteket (egyedül Vásárhelyi Máriától a szerző hat oldalon keresztül idéz [362–367.], igényesebb munkákban az ilyesmi elképzelhetetlen), akkor csak az elemzésdresszinggel ízesített rágalmak és az önigazolás szánalmas mondatai maradnának, talán százhúsz oldalon.

n

Könyvének tárgyához Debreczenit patologikus viszony fűzi. Ha ebben valaki kételkedik, olvassa el figyelmesen a fülszöveget. A szerző egy Oscar Wilde-műre hivatkozik, Orbánt Dorian Grayhez hasonlítja, aki „igézően szép”, és „minden vágya, hogy megtartsa fiatalságát, romlatlanságát, tökéletességét”. Emlékezetem szerint a polgári kormány vezetőjének ennél kicsit dúsabb elképzelése volt a világról, amelynek közepén szerencsére korántsem önnön szépségének és romlatlanságának megőrzése terpeszkedett. Oscar Wilde regényében fausti alku köttetik: Dorian Gray szép marad, csak vászonra festett képe fog csúnyulni, öregedni, romlani. Az „arcmás”. (Hopp! Megvan a cím!) A festmény egyre szörnyűbb, mert a rettentő, ördögi tulajdonságok csak ott jelennek meg. Az „arcmáson” már láthatók a züllés jelei, eközben a vonzó dendinek „az emberek nem ismerik a valódi arcát”. Ugye, érezzük Debreczeni csipkefinom utalásait: aki züllik és romlik, az természetesen Orbán Viktor, aki pedig eget verő tehetségével megfesti az „arcmását”, amelyen a démonikus tulajdonságok megjelennek, az maga a szerző. A metafora nem bonyolult, megértéséhez nem kell egyetemi végzettség, elfogadásához elég a felkorbácsolt gyűlölet is.
Csakhogy Debreczeni ezzel a Dorian Gray-hasonlattal nem Orbán Viktort, hanem saját politikai libidóját leplezi le. Mindannyian ismerjük a szenvedély pálfordulásait, bár egy intellektuális szint fölött még a szerelmi gyűlölet is kontrollálható. Konrad Lorenz írja Az agresszióban: „A fajtajellegű agressziótól élesen el kell különítenünk fogalmilag a gyűlöletet, a nagy szerelem/szeretet rút kis testvérét. Az agresszióval ellentétben ez egyetlen meghatározott egyedre irányul […], csak azt gyűlölhetjük, akit szerettünk és bevallottan vagy nem bevallottan még most is szeretünk.”
Debreczeni 2002-ben megjelent Orbán Viktor című könyve még a nagy szerelem/szeretet jegyében született. Az Arcmás már „a rút kis testvér”; a szerző jelenlegi alapattitűdje Orbán Viktor iránt éppen ez a Konrad Lorenz-i „egyetlen meghatározott egyedre irányuló” gyűlölet. Talán nem is annyira ijesztő, mint inkább zsenánt, ha egy felnőtt férfit ennyire elárul a háborgó pszichéje. Az ember nem is érti, miért nem szól neki senki sem, miért nem figyelmezteti valaki legalább a barátai közül, hogy te, öreg, hagyd ezt abba, csillapodj le, a politikai libidód nem a nyilvánosságra tartozik. Mert kérdezem én, milyen ember az, aki hét év leforgása alatt ír egy dupla fenekű, mérgezett nyilakat és benyalásokat egyaránt tartalmazó könyvet Orbánról, aztán egy hanyatt vágódó könyvet Gyurcsány Ferencről, majd egy újabb, már csak a mérgezett nyilakat tartalmazó könyvet Orbánról? Két év múlva lesz egy leleplező könyve Gyurcsányról is? Nem lepődnék meg, bár az apanázs nemcsak írásművekért, hanem hallgatásokért is dukál.
Vajon miért pont ebbe a Dorian Gray-hasonlatba botlott bele Debreczeni, azontúl hogy úgy érzi, ő az a festő, aki megfesti az arcmást, amelyen látszanak „a züllés” vonásai?
Mert halállal végződik. Dorian Gray megsemmisülésével. És a neurotikus tudatnak ezt nagyon jó elképzelnie.
Szegény, böjt havában derűsen koplaló, kora reggeltől gyakran késő estig a parlamentben dolgozó, puritán, református, plebejus, kolbásztöltő Orbán Viktor mint Oscar Wilde századvégi, dekadens, túlfinomult dendije! Ha egész nap a könyvtáramat bújnám, akkor sem találnék két ellentétesebb figurát. Milyen megtámadott agy, miféle megszállottság kell ahhoz, hogy valaki így összemossa Orbán Viktor és Dorian Gray alakját? S vajon mit érez ennek a megszállt tudatnak a gazdája, midőn leírja: amikor Dorian Gray (alias Orbán Viktor) „késsel támad a képre, az érintetlen marad” (értsd: az Arcmás című könyv már fönt van a halhatatlanságexpressz csomagtartójában), „ő maga viszont holtan zuhan a földre”? Nos, ő ebben a képzelgésben elégtételt érez. Freud óta vágyképnek, vágyfantáziának nevezzük, amit megtenni nem merünk vagy nem tudunk, de elképzelni kéjes gyönyörűség. A holtan a földre zuhanó „Dorian Gray” alighanem a frusztrált tanácsadó kedvenc víziója.
Vagy erről egy másik megszállott álmodik?
Ki vezeti a gyűlölködés tollát Debreczeni kezében? Valójában kinek a démonikus, megszállt tudata tombolja a könyv lapjaira egy közkedvelt politikus, egy ötgyermekes családapa halálát?

n

Saját sorai bizonyítják, hogy a kilencvenes évek közepén Debreczeni ugyanolyan felfokozott érzésekkel vette körül Orbán Viktort, mint amilyen beteges dühvel támad rá most. Gyűlölete nem akkor szökött föl, amikor tanácsadóként kiesett a kosárból. Hiszen mialatt Orbán miniszterelnök volt, megírt róla egy önmagához képest tárgyilagos monográfiát. Aztán megismerte Gyurcsány Ferencet, és fokozatosan rádöbbent, hogy az az Orbán Viktor, akit 2002-ben saját könyvében még „a rendszerváltozás legtehetségesebb, legnagyobb formátumú és legizgalmasabb politikusának” nevezett, mégis inkább egy gyűlöletes „populista-fundamentalista ellenzéki vezér”.
Rájött volna erre Debreczeni József egyedül is?
Ekkora rádöbbenésekhez szokott kelleni valami kis segítség.
Hogy érzékeltessük a végleteket, idézzük föl a szerzőt, milyennek látta Orbán Viktort 1995-ben, amikor tanácsadója volt: „Mindig közvetlen és emberi volt. Semmi megjátszottság, semmi nagyképűség, semmi komolykodás. Soha. Néha inkább gyerekesnek tűnt a vihogásával. Ami ellentétben állt azokkal a rendkívüli éleslátásról tanúskodó értékelésekkel, amiket előadott. […] A szóban forgó »tanácsadásból« nyilvánvalóan a sokszorosát profitáltam annak, mint amennyit esetleg ő. […] Egyszer sem tűnt motiválatlannak, fáradtnak, letörtnek, csüggedtnek.”
És most nézzük, mit ír Debreczeni József arról az Orbán Viktorról, akinek már nem tanácsadója:
„Ne legyen kétsége senkinek, hogy Orbán gátlástalanul és maradéktalanul él majd a kezébe kerülő hatalommal”; „kérdés, mire használja majd a populista vezér a jövőre ölébe hulló alkotmányozó hatalmat”; „ott bábáskodott a magyar parlamentáris demokrácia megszületésénél, s most ő fogja eltemetni ezt a két évtizedes történelmi korszakot”. (Mintha legalábbis a sztálini nagy terror évei következnének.) A közelgő választásokat a szerző így írja le: „Megérkezik a fideszes felmentő sereg, élén a vezénylő tábornokkal, aki habozás nélkül meghirdeti […] a rendkívüli állapotot, bevezeti a »katonai közigazgatást« és a »statáriumot«.”
Jól olvastuk? Statáriumot? Mintha elszaladt volna a szekér Debreczenivel. Ilyen állításokért akkora pert lehetne a nyakába akasztani, hogy arról koldul. Orbán azonban közszereplő, sok mindent eltűrt miniszterelnök korában, és eltűr ezután is. Mellesleg ha Gyurcsány a nagy demokrata, Orbán pedig a kis autokrata, akkor vajon mi az oka annak, hogy miniszterelnökségük éveiben újságíró ellen mégsem Orbán Viktor, hanem Gyurcsány Ferenc indított pert?
Vajon kinek az agyában született meg az a nagy ötlet, hogy a könyvben sűrűn használt Mussolini- és Hitler-idézetek szomszédságába rendre odakerüljenek Orbán Viktor beszédeinek részletei? A szerző alattomosan játszik is ezzel, úgy tesz, mintha a Fidesz pártelnökétől idézne, majd infantilis kéjjel közli: ez persze nem Orbántól, hanem Mussolinitól való. S vajon minek az árnyékát vetíti előre, hogy tételesen „bizonyítja”: valójában nem a Jobbiktól kell félni, hanem Orbán Viktortól?
Debreczeninek önmagát is meg kell győznie arról, hogy 2002-ben megjelent Orbán-monográfiája és a mostani könyve között nem ordító ellentét, hanem szerves összefüggés van. Ezt a pszichológusok kognitív disszonanciának nevezik, s az a lényege, hogy egy ember nem viseli el tartósan azt a konfliktusos állapotot, amelyet az okoz, hogy korábbi véleményével, érzéseivel ellentmondásban lévő döntést hoz, illetve ilyen álláspontot képvisel. Valamit tennie kell, hogy önmagával ismét harmóniába kerüljön. Például meggyőzi magát arról, hogy amit lát, az nem is igazán látható, s amit tapasztal, annak valójában az ellentéte igaz. Debreczeni is így tesz. 2002-ben megjelent könyvében nem tudta eldönteni az akkor hivatalban lévő miniszterelnökről, hogy a két hírneves erdélyi fejedelem közül Bethlen Gáborhoz vagy inkább Báthori Gáborhoz hasonlít-e jobban. (Gyurcsányt akkor még nem ismerte közelebbről, s így az nem segíthetett neki a fogas kérdés eldöntésében.) Ma a szerzőnek nem ez a kérdés. Orbán szerinte nemhogy Bethlen Gáborhoz, de még Horthyhoz sem hasonlít. Imrédy Bélához legföljebb, ha jó napja van. Vagy Gömbös Gyulához. Vagy még inkább Benito Mussolinihoz. Némi kis visszaesés ez az erdélyi fejedelmekhez képest, de Debreczeni bizonyára úgy érzi, hogy Bethlen Gábor és Mussolini közt van akkora különbség, mint egy hivatalban lévő kormányfő és egy ellenzéki politikus státusa között. A lényeg, hogy akihez ma Orbánt hasonlítja, az nyilasérzelmű vagy fasiszta legyen. Így arra is lehet utalni, hogy aki Orbánra szavaz vagy Orbánban bízik, az mind potenciális nyilas vagy fasiszta. Vagyis a szavazók többsége.
A disszonanciaérzet leküzdésére Debreczeninek fel kellett oldania az ellentétet korábbi és mai vélemény