Elfonnyadt kijevi narancsok

A durva játékot játszó, valójában nem Ukrajnát, hanem Oroszországot szem előtt tartó amerikai tanácsadók forradalmárokat kreáltak a Kijev központjában tiltakozó tömegből, a világsajtó pedig lelkesülten számolt be a Juscsenko vezette rendszerváltásról. Az ukránokat azonban becsapta saját régi-új elitjük, s az idealizált Nyugat is.

Kevés elkeserítőbb dolog van annál, mint amikor a reményeiben csalódik az ember. Az elérhető közelségbe került álmok gyors elillanása szívbemarkolóbb, mint amikor egyáltalán nem látszik a fény az alagút végén. A kilátástalanság ugyanis megkeményít, lefojtja az érzéseket. A sivárságban felcsillanó remény azonban pillanatok alatt ledönti e szisztematikusan felépített védfalakat, megnyitja a lelket. Egyúttal azonban sebezhetőbbé is teszi, s a remény elillanása okozta csalódottság durván megszaggatja e finom anyagot. Örökre elveszi tisztaságát, s végképp durva pokróccá teszi.
Közép- és Kelet-Európa népei az elmúlt két évtizedben mindezt a saját bőrükön tapasztalhatták. A kommunista diktatúra lélekölő sivársága után a rendszerváltás megmelengette a szíveket, reménnyel töltötte el a lelket. Csillogtak a szemek, a szabadság szédítő érzése felejthetetlen élményként ragadt meg mindenkiben. Aztán gyorsan jött a kiábrándulás. Az előttünk hegyként tornyosuló nehézségek, a hamar ránk tört hétköznapok nyűge lassan, de biztosan halványította el a szép napokat. E kijózanító valóságban aztán már az is egyre tisztábban látszott, hogy az utca fenyegető moraja ugyan elengedhetetlen előfeltétele volt e változásoknak, szerepe valójában kisebb annál, mint amit a rendszer ellen tiltakozó tömeg egykor önmagáról gondolt. Már aki egyáltalán érzett valamit, mert azért ne feledjük el, hogy az emberek nagy része Magyarországon passzívan élte át e mégiscsak történelmi időket. Egyrészről azonban a rendszerváltás aktív szereplői is egy nagy geopolitika játszma távolról mozgatott közkatonái voltak, másrészt csak később vették észre, hogy a hatalmat a szemük előtt mentették át a ledőlt rendszer fegyverhordozói. A komszomolisták, párttitkárok, vörös gyárigazgatók az imperializmus vádlóiból kőkemény kapitalisták, a privatizáció élharcosai s mellesleg legfőbb haszonélvezői, a szabad verseny hívei, dörzsölt menedzserek, a szabadságjogok védelmezői lettek. Csoda hát, ha a csalódottság, a becsapottság érzése megkeserítette a szabadság ízét is, elfeledtetve sokakkal, hogy a demokrácia akkor is jobb a diktatúránál, ha gyenge?
Innen, Közép-Európából nézve egyáltalán nem meglepő tehát az ukránok kiábrándultsága, letargiája sem. Keleti szomszédságunkban ugyanis némi fáziskéséssel, öt éve élhették át, milyen is, ha az utca népe előtt meghátrál a hatalom. Rendszerváltásról azért nem beszélnék, mert az azért mégiscsak lezajlott 1991-ben. Még akkor is, ha ez az új rendszer egyáltalán nem irigylésre méltó, s ugyancsak viszonylagossá teszi a közép-európai sirámokat. A szabadság ugyan kétségkívül nagyobb lett, demokratikusabbá vált a politikai rendszer is, a Majdanon narancsszínű zászlókat lobogtató tüntetők azonban nem többhöz, mint hatalomváltáshoz asszisztáltak. Méghozzá olyanhoz, ami jóval leplezetlenebbül és cinikusabban volt egy geopolitikai játszma része, mint a másfél évtizeddel korábbi közép-európai történések. A durva játékot játszó, valójában nem Ukrajnát, hanem Oroszországot szem előtt tartó amerikai tanácsadók forradalmárokat kreáltak a Kijev központjában tiltakozó – az igazság kedvéért jegyezzük meg, részben fizetett – tömegből, a világsajtó pedig lelkesülten számolt be a Juscsenko vezette rendszerváltásról. Az ukránokat azonban becsapta saját régi-új elitjük, s az idealizált Nyugat is. Öt év távlatából színjátéknak tűnik a Majdan „forradalma”, amelyben statiszták voltak a Kucsma korrupt rendszerével joggal elégedetlenek, hatásvadász jelenetnek Juscsenko megmérgezése és erős rendező keze nyomát sejtető happy endnek a harmadik választási forduló eredménye is. A függöny azonban lement, a fényszórók kialudtak, s a szereplőkről gyorsan kiderült, hogy valójában amatőrök, s alig többre érdemesek, mint az elzavart társulat. Mindennél árulkodóbb, s valahol tragikus, hogy most az a hívei által is elismerten színtelen-szagtalan Viktor Janukovics vehet revánsot, akit a narancsos tábor ősellenségnek kiáltott ki. S akinek 2006-os, egy évig tartó miniszterelnöksége mára megszépül a Majdan „hőseinek” marakodását és kormányzását látva. Közben a valós problémák megoldása helyett a szimbolikus politizálásba merülő, valóságtól elrugaszkodott Viktor Juscsenko még azt sem veszi észre, hogy bohócot csinál magából.
Ezt megélni nehéz a lélek elkérgesedése nélkül. De sokaknak a geopolitikai realitásokkal sem lehet egyszerű ismét szembesülni. A Nyugat megelégelte az ukrán elit önsorsrontó ténykedését, s az instabil, mély gazdasági válságba zuhant ország – tetszik, nem tetszik – ma leginkább Oroszországtól remélhet konszolidálást. Európa mindig is visszafogottabban viszonyult a keleti változásokhoz, a „narancsos forradalom” fő szponzorát, az Egyesült Államokat pedig egyéb problémái terelik másfelé. A Közép-Keleten lekötött Washingtont jelenleg arra késztetik érdekei, hogy normalizálja kapcsolatait Oroszországgal. Az ágyútöltelékként használt ukránokra most nincs szükség. E kijózanító pofon ráébresztheti keleti szomszédunkat, hogy valójában csak saját magára számíthat. Az idegen segítségnek egyrészt mindig nagy ára van, másrészt a nagyok gyorsan odébbállnak. Most például Ukrajna számára is eljött az idő, amikor ideológiai szólamokkal nem lehet olcsó előnyökhöz jutni, s a harsány oroszellenességért már nem jár jutalom.
Az öt éve zajlott események egyik legnagyobb hozadéka a kétségkívül jó irányba indult változásokon kívül az volt, hogy a Majdan felhelyezte Ukrajnát a térképre. A világ szimpátiával figyelte a Kelet és a Nyugat között őrlődő ország erőfeszítéseit. Felértékelte Kijevet a számára kijelölt geopolitikai szerep. Mindezek nyomán megmozdult a tőke, s az ország egyebek mellett olyan lehetőségekhez jutott, mint a 2012-es foci Európa-bajnokság rendezése. Ehhez képest ma meglehetős csend és érdektelenség övezi a választásokat. Nem utolsósorban azért, mert az események alakulását látva Kijev egykori fő támogatói maguk is kiábrándultak. Csalódtak kiszemeltjeikben s általában Ukrajnában. Jobb híján azzal vigasztalják magukat, hogy Oroszország tett meg mindent a narancsos tábor lejáratására. Erre nem nagyon volt szükség, mert az ukrán elit ezt elvégezte helyette.
A jobb sorsra érdemes Ukrajna történelmi esélyt szalasztott el, s ezért leginkább önmagát okolhatja. Nem volt elég ereje és hite ahhoz, hogy éljen az ölébe hullott lehetőséggel. Ukrajna ugyan nagy lépéssel távolodott az elmúlt öt évben a szovjet korszaktól, jelentős mértékben változtak a társadalom által preferált értékek, az ország azonban még mindig túlságosan hasonlít öt évvel ezelőtti önmagára. A hatalom átrendeződése ugyanis nem jelentette egyben az oligarchikus politikai berendezkedés megváltozását. Nagyobb a demokrácia, nőtt a szólás- és sajtószabadság, továbbra is ijesztő azonban a korrupció, amihez járul, hogy a felelőtlen elit nem él, hanem visszaél a pluralizmussal. A hatalmi harcok következtében minden korábbinál nagyobb a politikai bizonytalanság, arról nem is beszélve, hogy közben az ország a gazdasági csőd szélére jutott.
Egy korszak lezárult. Öt éve egy, a narancsos ellenzék által kínált idealizált, romantikus jövő állt szemben az elutasított, válságtól sújtott, a Kucsma-rendszer által megjelenített jelennel. Most egy jelentős mértékben zsákutcaként megélt ciklus után a jelöltek a jövő különböző, szintén jelentős mértékben idealizált alternatíváit kínálják. A Majdanon gyülekezők tekintete azonban már tompa, kiégett. Az elmúlt öt év kitörölte belőlük a remény csillogását.