Elmaradt interjú

Azt hiszem, kevesen vannak, akik méltán írhatnának nekrológot a december 27-én elhunyt Vekerdi Lászlóról; akik képesek zavarba ejtően gazdag és szerteágazó munkásságának akár csak fontosabb állomásait is áttekinteni teljes mélységükben. Biztosan nem tartozom közéjük. Évek óta készülődtem arra, hogy interjút készítek a tudománytörténet legnagyobb egyéniségével, elbeszélgetek vele életéről, a szívéhez legközelebb álló munkákról, Galileiről és Németh Lászlóról, ókori orvostörténetről és Descartes hazai recepciójának következményeiről. És mindenekelőtt persze a matematika évszázadairól, a két Bolyairól és Gaussról. Benedek István írta Vekerdiről 1969-ben: „…tudománykedvence a matematika. Aki a matematikához nem ért, azt nem veszi emberszámba.” Később Vekerdi László egy interjújában felfedte e voltaképpen kemény elmarasztalás hátterét, egy szelíd polémia történetét: barátjával beszélgetve nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy bár kiválónak tartja Benedek Istvánnak A tudás útja és a Hippokratésztől Darwinig című tudománytörténeti könyveit, kevesli azokban a matematikatörténet szerepének megjelenítését. Egész pontosan Benedek István szinte teljesen figyelmen kívül hagyta munkáiban a matematika történetét. Bizonyára neheztelt is kissé Vekerdire Benedek, ezért írta keményen, hogy nem veszi „emberszámba” a matematikához nem konyítókat.
Vekerdi 2007-ben viszont már úgy fogalmazott, hogy a matematika iránti vonzalma voltaképpen „múló szerelem volt”, bár továbbra is azt tartotta, hogy a tudományágak közötti kapcsolatot csak a matematika teremtheti meg. Ráadásul önkritikusan még azt is hozzáfűzte Benedek soraihoz, hogy pályája során sokszor túlságosan keményen fogalmazott, különösen, ha féligazságokkal vagy nem kellőképpen alátámasztott megállapításokkal találkozott. Elsősorban azokkal szemben, akik közel álltak hozzá.
Egyszóval úgy éreztem: akár múló vonzalom a matematika, akár nem, az e téren mutatkozó hiányosságaimat sürgősen pótolnom kell, legalább műkedvelő szinten. És nemcsak azért, nehogy az interjú készítője kemény ítélet alá essék, ne vegyék „emberszámba”, hanem főként annak érdekében, hogy értelmesen lehessen faggatni a tudománytörténet szent öregét. Megerősített ebben az elhatározásban életem első Vekerdi Lászlóval kapcsolatos élménye is, amely matematikatörténeti és könyvtárosi jellegű: olyan családba születvén, ahol több hivatásszerűen matematikával foglalkozó is élt, ez nem is meglepő. Édesapám sokat emlegette áhítattal, hogyan adott azonnal kiváló tájékoztatást az MTA könyvtárában a vektoranalízis történetére vonatkozó kérdéseire Vekerdi László valamikor a hetvenes években.
Tehát elkezdtem komolyabban felkészülni az interjúra, és ez még úgy sem volt könnyű feladat, hogy kizárólag Vekerdi önálló köteteit, az azokba felvett tanulmányokat olvastam el – valamint néhány vele készült beszélgetést. Fordításait, különnyomatként elérhető vagy folyóiratokban megjelent műveit csak átfutottam. Szerencsére a közelmúltban a rádióban is gyakran lehetett hallani hihetetlen tudásról és életkorát tekintve megdöbbentő szellemi frissességről tanúskodó művelődéstörténeti sorozatát. Persze korábban sem volt ritkaság, hogy előadásokat tartott, de A véges végtelen adásai különleges élményszámba mentek.
Kezdtem az 1969-es Kalandozások a tudományok történetében című kötettel, amelynek tizennyolc tanulmánya közül egy sincs, amely ne lenne érvényes ma is, legföljebb a megjelenés óta eltelt negyven év újabb kutatásaival lehetne kiegészíteni az írásokat. Galilei, Pascal, Descartes, Leibniz mellett a biológia tudományának születéséről szóló, a mesterséges és a természetes intelligenciát összehasonlító, a kórházak történetét bemutató, a XVIII. század eleji pestisjárványt részletező, a strukturalista nyelvészettel, információelmélettel foglalkozó, valamint Aiszkhülosz Oreszteiájának Jánosy István-féle fordítását elemző tanulmányok mutatják, hogy e hihetetlenül szerteágazó érdeklődés „befogása” olvasói részről sem egyszerű feladat.
Biztosan számtalan oka van annak, hogy valaki ennyire sok mindennel és ilyen mélységben akar foglalkozni. A matematika iránti szerelem – saját visszaemlékezése szerint – a soproni József nádor műegyetem bánya-, kohó- és erdőmérnöki karán támadt, ahol a hódmezővásárhelyi születésű fiatalember felső tanulmányai kezdődtek a negyvenes évek elején. Református tanárcsaládban született, szülei Debrecenben telepedtek le, és bár szerették volna gyereküket orvosi pályára terelni, a debreceni Nagyerdő közelében megélt gyermekkor inkább az erdőmérnökségre tette nyitottá Vekerdi Lászlót. Persze ez csak a kezdet volt, és érdekes módon Sopronban az ábrázoló- és projektív geometria keltette fel érdeklődését a matematika és annak története iránt. Igaz, már gimnazista korában is intenzíven foglalkozott matematikával, elsősorban azért, hogy megérthesse a kor nagy tudományos szenzációját, a relativitáselméletet.
Az egyetemet Sopronban azonban nem tudta befejezni, mivel németellenes-antifasiszta megnyilvánulásai miatt Szálasi hatalomra kerülése után az életét mentve menekülnie kellett, és a háború után sem tért vissza a műegyetemre. Ehelyett hazament, és szülei vágyát teljesítve orvostanhallgató lett Debrecenben. Közben tovább hallgatott matematikát is a Matematikai Intézetben, mivel a relativitáselmélettel még mindig nem tudott megbirkózni, valamint Karácsony Sándor pedagógiai és filozófiai előadásait is látogatta. Orvos lett, tanársegéd a Petrányi-klinikán, ám különböző okok miatt – részben kiváló, fiatal matematikus barátja, Szele Tibor halála miatt érzett fájdalmában – otthagyta a gyógyítást, sőt Debrecent is, és Budapesten telepedett le. Előbb az Onkopatológiai Kutatóintézet munkatársa lett, majd a Matematikai Kutatóintézet könyvtárába került, innen pedig az Akadémiai Könyvtárba.
És közben „intézményesült”. Legendás tudományszeretete, a könyvek megkülönböztetett tisztelete, zavarba ejtően sokrétű látásmódja ismertté tette a tudománytörténet iránt érdeklődők körében az országhatárokon kívül is. Ugyanakkor – ahogy a nekrológok írják – valóban nem volt a rendszer kegyeltje, inkább csak eltűrték működését. Hivatalos elismerésben csak 1987 után részesült, a rendszerváltás után viszont megkapott csaknem minden számottevő kitüntetést a József Attila-díjtól (1992) a Széchenyi-díjig (2001).
Nem is meglepő ez, hiszen tudományszervezési tanulmányai és észrevételei, a fejlett világ kutatás-fejlesztésére vonatkozó adatainak elemzései a rendszer kereteit feszegették, még ha a tudomány „virágnyelvén” is. Amíg McLuhanről, Kuhn tudományfilozófiájáról, a DNS felfedezéséről, a kvantummechanika történetéről vagy a kortárs hazai matematikáról írt a kádári Magyarországon, legföljebb ilyen-olyan szakmai körök érdekeit sértette. Amikor azonban a sok részlet – mint az 1971-ben megjelent Befejezetlen jelen című kötetének gerincét adó tudomány- és kutatásszervezési tanulmányai – nagyobb, szintetizáló elemzéssé állt össze, akkor már a jelen kereteit feszegette. De ugyanez történt az 1970-ben, az Arcok és vallomások-sorozatban megjelent Németh Lászlóról szóló monográfiájával is: akarva-akaratlanul, de a nemzeti sorskérdéseket boncolgató Németh alakjának kiemelésével szembekerült a hazai kultúrpolitika irányítóival. Szabad ember volt, ahogyan a tiszteletére írt tanulmánygyűjtemény a címében is jelezte.
E hatalmas életművet megismerni és megérteni különleges kihívás. És bizonyára nem kisebb feladat lett volna – Fodor András szavaival élve – az éhség éltette ember megismerése sem. Az interjú sose készült el, talán szerencsére. „Vekerdiből” ugyanis nem lehet felkészülni. Nem lehet, de kell, mert érdemes.