Harc az életért

Meghalt Fekete Gyula. Meghalt vele, és ahogy nemrég Püski Sándorral is, megint egy ember azon kevesek közül, akik életüket szánták, konokul, rendíthetetlenül a magyarság életéért. Egy író azon kevesek közül, akiknek mindenkor fontosabb volt egy nemzet igazsága, élete és jövője, mint maga az irodalom. Aki Kölcsey, Petőfi, Arany, Ady, József Attila eszméin és írói erkölcsén nevelkedett, aki diákként élményeinek javát a Sárospataki Református Kollégium szellemi közösségéből merítette és hagyta ötvöződni magában azzal a paraszti észjárással és erkölccsel, amely a szülői házból és a falu tágabb közösségéből járta át idegrendszerét életre szóló parancsként. Így történt, hogy a tehetsége alapján kínálkozó szépírói sikerekről királyi alázattal és nagyvonalúsággal tudott lemondani a napi harcot jelentő másfajta próza kedvéért. Pedig Az orvos halála című regénye igazi siker volt, és gyakran felvillantotta olvasói előtt szépírói erényeit máskor is. Ám mindaz, amiről az imént szóltunk, alkati adottságaival együtt mintegy eleve elrendelésként hajtották őt az írói publicisztika felé. Fekete Gyulára gondolva kénytelen az ember tudomásul venni, hogy csakugyan vannak elrendelt életek, és az ő élete egyik szép és jól látható példája ennek. Nemcsak azért, mert nagy és gazdag életművének döntő hányada – minden politikai gáncson és akadályoztatáson át – a publicisztika lett, hanem mindazokért a célokért, a soha, egyetlen életszakaszában sem mellőzött közügyekért, amelyek mind a sorsunkról szóltak, a sorsunkért, a magyarság megmaradásáért.
Fekete Gyula a két világháború között bontakozó és kiteljesedő népi mozgalom íróinak követője volt. A mozgalom írói közül legközelebb talán a magyar élet minden rezdülésére figyelő, minden jelenségére reagáló Veres Péterhez állt, nemcsak az írói munkásság jellegében, de a közélet mindennapi robotosaként is. Ifjúkorától szerepvállalásainak sora is igazolja ezt, egészen élete utolsó két-három hónapjáig, amikor a betegség már lehetetlenné tette részvételét, fizikai jelenlétét a közélet színterein. Mindig ott volt, ahol a társadalom jövőjének alakítását leginkább lehetségesnek látta, akár írói-szellemi, akár közvetlenül politikai cselekvés révén. A sárospataki iskolásévek után, 1942-től a Györffy István Kollégium már lázasan építkező évei következtek, 1945-ben ifjú mozgalmárként részt vett a földosztásban, majd a Nemzeti Parasztpárt észak-magyarországi kerületének megszervezését bízták rá, 1956-ban pedig az írószövetség titkáraként lett egyik alakítója a forradalmi eseményeknek. A szabadságharc leverése után letartóztatják, majd ötvenhétben szabadul. A hatvanas évek közepétől vehet részt ismét a közéletben folyóirat-szerkesztőként, a nyolcvanas években pedig az írószövetség életének – 1956-ot nem számítva – alighanem legizgalmasabb szakaszában a szövetség alelnökeként. Ha csak vázlatosan is áttekintjük Fekete Gyula életútját, már ennek alapján is természetesnek, egyenesen kikerülhetetlennek tekinthetjük részvételét a nyolcvanas évek második felében bontakozó rendszerváltásban, és ugyanilyen természetesnek, hogy nem másutt, hanem a Magyar Demokrata Fórum szervezésében, később elnökségében és politikájának megformálásában vállal szerepet. Az első lakiteleki találkozón, 1987-ben, a sátor alatt, Lezsák Sándorék udvarán ő elnököl. Az is természetes, hogy 1988 őszén tagja lesz az első valóban független folyóirat, a Hitel szerkesztőségének. Okkal érezhette ekkor, ezekben az években, hogy addigi küzdelmei, irodalmi és politikai erőfeszítései – minden kudarc és korábbi megaláztatás ellenére – most beváltják reményeit: új, szabadabb és teljesebb életet kezdhet a nemzet, és mégiscsak lesz demokratikus Magyarország, amint azt 1945-ben, majd 1956-ban egy rövid ideig remélhette. Most sem remélhette sokáig. Egyre több keserűséggel és indulattal figyelte, amint rohamosan más pályára terelik nagyobb erők és hazai politikai alkuszok eredeti szándékainkat. Egészen odáig, ahová az egész rendszerváltást és magát a Magyar Demokrata Fórumot is züllesztették, amint kiárusították az országot, az MDF mai vezetői pedig pénzzé, kis karriervágyaik, önérdekeik eszközévé alacsonyítják a személy szerint általa is teremtett és tőle is már korábban elorozott MDF-et.
Az életmű azonban megszületett és kiteljesedett, és ez az, amit Fekete Gyulától nem vehet el senki. Tőlünk sem vehetik el, ha vesszük a fáradságot, ha tudunk, ha hajlandók vagyunk még olvasni, tanulni és okulni egy nagy írói életmű terméséből. Fekete Gyula módot adott erre azzal, hogy összegyűjtötte feljegyzéseit, cikkeit, esszéit négy vaskos kötetbe, több mint háromezer oldal terjedelemben Naplóm a történelemnek, 1941–2000 címmel. Aki a kor történetével meg akar ismerkedni, netán kutatója e kornak, az nem nélkülözheti Fekete Gyula „naplóját”. Ezekben a kötetekben nem magánéleti naplójegyzeteket talál, hanem valóságos kortörténetet, adalékokat a magyar történelem természetrajzához. Egy élet harcaival, közéleti küzdelmeivel szembesülhet az olvasó, harcokkal valamiért, valakikkel szemben, történésekkel és a történések okaival, de elemzően értékelve korszakokat, politikai hatalmasságok döntéseit, párttörténetet, így az MDF történetét elsősorban. De miért is folyt a harc, mi volt az ügy, a tét, a cél, melyre egy teljes életet lehetett szánni? Fekete Gyula életművének fő szólamát a népesedéspolitika, a magyar népesség vészjósló fogyásának bemutatása, elemzése adja, de mindvégig az orvoslás igényével, programmal a fogyás megállítása érdekében. Ezt tekinti joggal az első és legsúlyosabb magyar sorskérdésnek. Rendre számon kéri a politikától, a hatalomban lévőktől a konkrét cselekvést, a programot, s egyáltalán a szándékot ebben az ügyben. Kevés sikerrel. Ha számot adhat mégis sikerről, az az általa javasolt gyermekgondozási segély bevezetése volt, hosszadalmas csatározások, Aczél Györggyel és másokkal folytatott szívós vitái, veszekedései, harcai nyomán. Gondoljuk meg: a nemzetpusztítás hatalmi szándékával kellett szembemennie! Szól azonban a néphez, a társadalomhoz is, keserűségében kifakadva, korholva, ostorozva, mert azt látja, hogy nemcsak nemzetrontó vezetői közömbösek a magyarság jövőjével szemben, de ez a nép maga is elpártolt az élettől: „Végeredményben az dönti el a sorsunkat – írja –, hogy ez a fél évszázadon át butított és lehetetlenül elbutított nép tud-e egyáltalán különbséget tenni az élet és a halál közt. Képes lehet-e még arra, hogy szavaival és tetteivel, szavazataival és szolgálatával a halál elhatalmasodó pártolását a folyton megújuló élet feltétlen pártolására váltsa.” Mondhatjuk okkal, hogy éppen e téma köré szerveződik az összes többi is, melyről mint sorskérdésről még szó lehet. Így kap nagy hangsúlyt írásaiban a kultúra és a média kérdése. Vagyis az, hogy a szellem emberének és a politikusnak egyaránt elháríthatatlan kötelessége lenne a kultúrmocsok áradásával, az elbutulással és elbutítással szemben kimunkálni azt a kulturális, oktatási, nevelési és médiapolitikát, amely egy értelmes, önmagára ébredő magyar társadalmat hozhatna létre. Egyik legnagyobb vereségünk, hogy nemcsak az aczéli kulturális politika, de a rendszerváltás utáni uralkodó iránnyá vált álliberális, neoliberális politika sem volt fogékony erre, sőt: a silányság, a szenny, a butítás áradásában-árasztásában és a kulturális intézményrendszer úgynevezett privatizációjában, piacra hajszolásában lelte legnagyobb örömét. Mégis, a nyolcvannyolc éves író azzal a tudattal készülhetett a távozásra, hogy élete során megtett mindent országa, népe érdekében, amit egyáltalán megtehetett.
Fekete Gyuláról szólva valahogy így fogalmaztam egyszer, és tőle búcsúzva, róla emlékezve most sem tudok mást mondani: kiváló elődeihez hasonlóan, népét ostorozva ószövetségi ember volt, népszeretetében, humanitásában és tisztességében pedig újszövetségi. Magyarnak és demokratának pedig igaz ember volt, s mindkettőben egy életen át következetes. Köszönet érte.