Hősi halottaink

Elsősorban a gondviseléstől való függésünkre vonatkozik a jézusi figyelmeztetés: „nem tudjátok sem a napot, sem az órát”. A felső akarat létét talán a folytonos életveszélyben lévő, háborúba vezényelt férfiak érezhetik meg leginkább. Ez pedig nem mindennapi, akár hősies, akár embertelenül bűnös tettekre sarkallhatja a résztvevőket, a meglévő jó vagy rossz jellemvonásokat erősítve a kiélezett helyzetben. Jellemző példa: a mohácsi csatavesztés után a züllött nádor, ecsedi Báthory István a védtelenné vált pécsi káptalant fosztotta ki, míg Kanizsai Dorottya a csatamezőn fekvő halottakat temette négyszáz környékbeli jobbágy segítségével.
A fronton életüket áldozó katona hősökre emlékezik tárgyilagosan és méltósággal Maruzs Roland közelmúltban napvilágot látott vaskos kötete. Az őrnagy, aki a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, a könyv bevezető lapjain mintegy hetven elesett katona életrajzát ismerteti. Van köztük, aki alig több, mint három hónapos frontszolgálatáért öt vitézségi érmet is kapott a honvédségben feltehetően egyedi módon. A testőrség állományából tapasztalatszerzésre a doni arcvonalra vezényelt vitéz Delacasse őrmester ugyanis sokszor kitűnt a vakmerő vállalkozásokban. A feljegyzések szerint a legnagyobb hidegvérrel fedezte a folyó túlsó partján ellenséges tűzbe került vállalkozó csoport csónakon való visszavonulását. A tűz oltalma alatt bajtársai sikeresen megérkeztek a magyar állásokba. Többször vezetett rajtaütést a szovjet vonalak mögött. Az 1943. január 12-én az urivi hídfőtől indított s katasztrófát hozó ellenséges támadásban halt meg, fejlövést kapott. Egy testőr bajtársa csak úgy tudta megadni neki a végtisztességet, hogy menekülés közben egy égő ház leomló falai alá temette.
Nagyon kevesen vágynak a hősi halálra, a harctér irracionális poklában teljesített szolgálat a szabadságharcokat, az önvédelmi háborúk egy részét nem számítva kényszert jelent a besorozott többségnek. A földi lét azonos befejezése tesz szomorú egyenlőségjelet közéjük. Számtalan második világháborús, a pillanat adta helyzetben kötelességét teljesítő, a célért vállaltan vagy azt elutasítva, parancsra küzdő katona hősünk van tehát, aki a felvidéki bevonulás idején, a délvidéki, az oroszországi küzdelmekben vagy a hazai utóvédharcokban halt meg. A könyv majd négyszáz oldalas adattárában mintegy tízezer név szerepel, a táblázatban a személyi adatok mellett a halál helyét és időpontját is közli. Ez sokat segíthet a ma is rokonaik után kutató családoknak, valamint azoknak, akik szeretteik sírját szeretnék megtalálni. A hadi kitüntetések posztumusz adományozásáról alaposan megírt, érdekes tanulmányt olvashatunk Sallay Gergely tollából, amelyet az elismeréseket bemutató képmelléklet egészít ki a mű elején. A vaskos kötet feltehetően nem befejezett, lezárt munka, s ezt a szerző is jól tudja: az utolsó lapon olvasható felhívásban családtagok, rokonok jelentkezését várja, akik az adattárban szerepelő elesett katonákról készült fényképpel tudnák segíteni egy esetleges bővített második kiadás megjelentetését.
(Maruzs Roland: Vitéz és önfeláldozó magatartásért. Puedlo Kiadó, Budapest, 2009. Ármegjelölés nélkül)