Maris Riekstins lett külügyminiszter kiállt Izland mellett az északi szigetország britekkel és hollandokkal zajló vitájában. Mint ismeretes, az izlandi elnök, Ólafur Ragnar Grímsson megvétózott egy, az izlandi parlament által már elfogadott törvényt, amely szerint Reykjavíknak 3,8 milliárd eurót kellene záros határidőn belül fizetnie Londonnak és Hágának, kompenzálva az ottani befektetőknek az Icesave izlandi magánbank bukása miatti veszteségeit.
Az kevéssé ismeretes, hogy Izland az elmúlt nyáron már hozott egy törvényt, amelyben felajánlotta, hogy kárpótolja a brit és a holland kormányt, amely kormányok időközben már kifizették állampolgáraik veszteségeit. Ez a törvény azonban a fizetést úgy ütemezte, hogy azt az izlandi gazdaság reálisan teljesíteni tudja. A törvény szerint a GDP-növekmény hat százalékát fizették volna évente, és a 2024 után fennmaradó részt leírattatják. Amikor a GDP nem növekszik, akkor viszont nem fizetnek.
Ha folytatódik Izland elmúlt tíz évben elért évi négyszázalékos növekedése, akkor a törvény évente mintegy 30-40 millió euró visszafizetését garantálja, ami 2024-ig csak mintegy félmilliárd euró, elég meszsze az Izlandtól követelt összegtől. E törvény ajánlásait London és Hága nem fogadta el, mondván, hogy Izlandnak a teljes összeget kell visszafizetnie, ami Izland GDP-jének mintegy negyven százalékát teszi ki, és háztartásonként 45 ezer eurót (12 millió forintot) jelent. A 3,8 milliárd eurót tizenöt év alatt évi 5,5 százalékos kamattal kellene visszafizetni. Most London és Hága azzal fenyegeti Izlandot, hogy ha nem fogadják el e feltételeket, akkor az országot kizárják a nemzetközi pénzügyi rendszerből és az Európai Unióba való belépését is blokkolják. Az izlandi átlagpolgár viszont úgy gondolkodik, hogy miért lenne felelős egy izlandi magánbank összeomlásáért? A brit és holland „befektetők”, vagyis spekulánsok nyerészkedni akartak, kockázatot vállalva, lévén az Icesave közel kétszeres kamatlábat kínált a normális banki kamatlábakhoz képest. Amikor a világméretű spekuláció 2008 októberében összeomlott, akkor – sok más bankkal együtt – az izlandi bank is tönkrement. A briteknek és másoknak eszébe sem jut, hogy mondjuk a Lehman Brothers és más amerikai bankok összeomlása miatt állampolgáraik által elszenvedett veszteségeket az amerikai kormányon kérjék számon. Mint a lett külügyminiszter megjegyezte, a britek és hollandok erőszakos fellépése annak köszönhető, hogy Izland kis ország, Franciaországgal például ugyanezt nem merték volna megtenni. A vitában a közvélemény Izland oldalára állt. Brit és holland civil szervezetek is rámutattak a londoni és a hágai kormány felelőtlenségére, hiszen a pénzpiacok szabályozása az ő hatáskörük és nem az izlandi lakosoké. A britek és hollandok feltételeit most sokan az első világháború utáni német jóvátételi kötelezettségekhez hasonlítják, hiszen az Izlandra rótt évi fizetési kötelezettségek – még dinamikus növekedés esetén is – meghaladnák a GDP növekményét, gyakorlatilag megakadályozva az ország gazdasági fejlődését. Ez azonban Londont és Hágát, a Nemzetközi Valutaalapot és Brüsszelt szemlátomást nem érdekli.
Nemcsak Izlanddal van azonban baj, hanem az új tagállamok nagy részével is. Magyarország bruttó adóssága például egy háztartásra vetítve harmincezer euró, nem túl távol az izlanditól. De a régi tagállamok egy része (Görögország, Olaszország, Spanyolország, Portugália) is súlyos külső egyensúlyi problémákkal küzd. Hogyan oldja meg e problémákat az unió? Nos, valószínűleg sehogy. Izland sorsa azt jelzi, hogy az unió különböző dokumentumaiban a szolidaritásról fellelhető szólamok ellenére az EU igazi vezérlő elve a nyers anyagi érdek. Kérdés, hogy ez meddig tudja összetartani a közel harminc, meglehetősen heterogén gazdasági és társadalmi feltételekkel rendelkező országot.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
