Müezzin a Holdvilág utcában?

Volna még a kerületen belül is bőven üres terület erre a célra, mondják, a hazai közvélekedés és az ingatlanpiac szerint a mai zűrös világban egy iszlám vallási központ közvetlen szomszédsága semmiképp sem értéknövelő tényező. Ez pedig nem előítélet, hanem száraz piaci törvény, amint ezt a liberálisok is mindig szívesen hangoztatják – más esetekben. Ebben az esetben azonban szemet szúró kivételt tettek a főváros XI. kerületének álliberális-álszocialista vezetői

Élénk reakciót váltott ki a nagyvárosnyi lélekszámú Újbuda északi szegletében található Holdvilág utca és környéke lakóiban az a hír, amely szerint „iszlám vallási központ” – magyarul mecset – épül a közvetlen szomszédságukban lévő területen. A helybeliek elszántan tiltakoznak a terv ellen, legutóbb a XI. kerület érintett szavazókörzetében élő 310 választópolgár közül 264-en írták alá azt a kezdeményezést, amelylyel a Fővárosi Bírósághoz és az Alkotmánybírósághoz fordultak jogaik védelméért. A 85 százalékos többségű véleménynyilvánítás elég meggyőző kellene hogy legyen – érdemes volna megtudakolni az általában érintett budai, sőt a fővárosi lakosság véleményét is az ötletről –, a helyi demokrácia azonban ez esetben erős politikai akarattal, arroganciával kerül szembe. Újbuda MSZP–SZDSZ vezetésű önkormányzata valaminő oknál fogva olyan fontosnak tartotta a kerületükben bejegyzett iszlám egyház és alapítvány ingatlanfejlesztési problémáját, hogy az eredetileg későbbre kitűzött napirendi pontot hirtelen előre hozta 2009. június 5-re – az európai parlamenti választások előtti utolsó napi ülésre –, és a kampánnyal elfoglalt ellenzéki közgyűlési képviselők távollétében a kormánypárti többség ellenszavazat nélkül jóváhagyta az elvi építési engedély kiadását.
Az építkezést támogató határozat antidemokratikus voltát ékesen bizonyítja egy sor előzmény és körülmény. A projekt ismertté válásakor az érintett lakók nem ok nélkül tiltakoztak: a Budaörsi út – Bajmóci utca – Holdvilág utca által határolt területen felvásárolt lakóingatlanok helyén a várható, hétköznapi átlagban ötszáz-ezer látogató fogadására tervezett építmény, a hozzá tartozó garázsokkal és többlet-parkolásiigénnyel végképp tűrhetetlenné tenné a járműforgalomtól most is agyonterhelt környéken élők helyzetét. A tervezett beépítés az utolsó maradék zöld területeket falná fel a Sas-hegy körül, ezzel is rontva az ott élők életminőségét, csökkentve a lakásaik értékét. Volna még a kerületen belül is bőven üres terület erre a célra, mondják, a hazai közvélekedés és az ingatlanpiac szerint a mai zűrös világban egy iszlám vallási központ közvetlen szomszédsága semmiképp sem értéknövelő tényező. Ez pedig nem előítélet, hanem száraz piaci törvény, amint ezt a liberálisok is mindig szívesen hangoztatják – más esetekben. Ebben az esetben azonban szemet szúró kivételt tettek a főváros XI. kerületének álliberális-álszocialista vezetői.
A 2008 óta folyamatosan hangoztatott állampolgári kifogások, megkeresések, a beruházás kirívó nagysága a helyi városrendezési szabályzat módosítását is szükségessé tette volna, az ügyben illetékes – Balás-Piri László ellenzéki képviselő vezette – kerületi városfejlesztési bizottság azonban nem hagyta jóvá a módosítási igényeket. Ennek megfelelően az újbudai képviselő-testület 2009. január 22-én elutasította az iszlám imaközpont és kapcsolódó épületeinek tervét. Ezt a közgyűlési döntést változtatta meg tehát puccsszerű eljárással a Molnár Gyula és Lakos Imre vezette MSZP–SZDSZ-koalíció június elején, a helyben élők helyett az iszlámhívők javára. Sőt még egy nem csekély értékű bónusszal is megtoldotta a szívességet: az alapintézményeket megillető, hatályos felmentési szabály alkalmazásával 40 százalékosra emelte meg a területbeépítési határt az esetükben az általános 20 százalék helyett. Márpedig e kivétel bölcsőde, óvoda, orvosi rendelő, kórház, mentőállomás, iskola és más hasonló intézmény építésénél alkalmazható normális esetben.
Ebből az következik, hogy 1. az iszlám központ Újbudán alapintézménynek tekintendő, 2. a meghozott döntés nem normális.
Az elmúlt napokban rádióműsorokban is találkozhattunk az üggyel, hallhattuk az érdeksérelmeik miatt független bíróságok segítségéért folyamodott lakók szóbeli megnyilatkozásait. Higgadt észérvekkel igyekeztek megértetni, miért elhibázott ötlet a főváros talán legforgalmasabb pontja, a BAH csomópont (nem mellékesen a kongresszusi központ – L. E. ) közvetlen közelét egy újabb óriási méretű építménnyel megterhelni, amely ráadásul egy, a magyarországiaktól merőben eltérő vallást szolgál, idegen kultúrát és szokásokat, rituális gyakorlatot képvisel. Egy szabatosan fogalmazó Holdvilág utcai férfi amiatt aggódik, hogy a mecset elkészülte és üzembe helyezése után a müezzin hangos, mondjuk úgy: fohászkodására fog ébredni a hajnali első szúra idején, amelyet majd további négy követ napnyugtáig, a Mohamed próféta megalkotta szabályzat szerint.
Illő lenne belátni akár az engedélyt kérőnek, akár a különös döntést meghozó XI. kerületi vezetőknek, hogy egy – akár keresztény, akár izraelita hívő vagy nem hívő – magyar polgárnak is van annyi joga a nyugalomra, a javainak és érdekeinek biztonságára, a hagyományos közép-európai életkörülményeinek megmaradására, mint Allah híveinek egy imaközpontra Buda közepén. Különösen békeidőben – tehetjük hozzá, hiszen talán mi, magyarok tudhatjuk a legjobban Európa e vidékén, mit jelentett Mohamed hite a gyakorlatban háborús időkben, szűken számolva 1526-tól 1686-ig, valójában még vagy száz évvel hoszszabb időn keresztül. Benne van a Kölcsey írta Himnuszunk negyedik és ötödik versszakában, erről szól a legkedveltebb magyar könyv, az Egri csillagok. Svájc történetében egy napig sem volt török hódoltság, nem számítanak bigottan vallásos népnek, a békés svájciak valamiért mégis megelégelték a mecsetek építését az Alpok völgyeiben, és népakarat mondott nemet a folytatására.
Idekívánkozik két személyes hozzáfűznivalóm az eddig meglehetősen konkrét esethez és témához. Volt elég alkalmam, mondhatom, szerencsém találkozni az élő iszlám világával. Utaztam különböző fokon vallásos mozlim országokban, csodálatos világi és szakrális épületeket láttam Edirnétől Damaszkuszig, Isztambultól Famagustáig, Mostartól Aleppóig, Taskentig, Szamarkandig. Jó emlékeket őrzök Törökország, a török Ciprus, Szíria, Közép-Ázsia barátságos lakóiról, konyhájuk – idehaza is – a kedvenceim közé tartozik. Sosem felejtem el azt a meseszerű élményt, amikor a polgárháború előtti Bosnya Szerájban – Szarajevóban – a müezzin hangja ébresztett hajnalban, s a szobám ablakán kinézve a valóságos félhold fénylett a minaret tornya hegyén; de azt az érzést sem feledem el, amikor egy 1980-as évekbeli október 23-án a philadelphiai Függetlenség terén az ottani magyarokkal ünnepeltem az 56-os forradalom évfordulóját. A rendezők aktuálpolitikai megfontolásból odahívtak egy afgán szabadságharcost, aki heves Allah akbar! kiáltásokkal kísért „beszédet” mondott a szovjetellenesség jegyében. Gárdonyi regénye jutott eszembe és ideges lettem tőle a magyar szabadság emléknapján.
A XI. kerületi Holdvilág utcát történetesen jól ismerem, osztálytársaim laktak ott az 1960-as években, amikor még 242-es gőzmozdony húzta a vonatot Kelenföld irányába, a BAH csomópont nem létezett, és az utcán lehetett focizni. Nem szeretnék most ott lakni a járműzaj, füst és por miatt, de különösen nem szeretnék hajnalonta az újbudai müezzin hangjára ébredni.