„Nem vesszük magunkat véresen komolyan”

Dunaújvárosi kocsmapunknak indult, aztán felforgatta a pesti undergroundot. A Quimby bő másfél évtized alatt kultikussá lett, generációs közös nevező, abszolút fesztiválkedvenc. Csak az idén kiadtak két lemezt (Ajjajjaj; Lármagyűjtögető), a koncertjeikre már hetekkel korábban minden jegy elkel. Kiss Tiborral, a Quimby frontemberével beszélgettünk.

A heavy sanzontól az urbánus folkig tucatnyi címkét ráhúzott már a kritika a zenekarra. Ön szerint mi 2009 végén a Quimby?
– Az önmeghatározás eleve nehéz, mert az ember másként látja magát, mint ahogy őt a külvilág. A Quimby hat ember közös szellemi, zenei ügye, mindig aszerint, ahogyan az időnk, képességeink kiteljesedni engedik. Ebbe a mellényúlás is belefér. Egy gyengébb lemez, egy rossz ráérzés. Nyitottabb, mint egy hagyományos rockzenekar; bátran kísérletezünk olyasmivel, amihez nem értünk. Az utcazenéléstől a kulcscsomó csörömpölésén át a klasszikus zenéig mindenből merítünk. Van köztünk ötvös, ipar- és képzőművész. Ebből is adódik a Quimby performansz jellege.
– Közösségi portálokon többször láttam, hogy a felhasználók a szövegeiből kiragadott részletekkel kommunikálnak. Egy egész generáció kapaszkodik a Quimby-dalokba. Foglalkoznak ennek a felelősségével?
– Az elvárások nyomasztóak. A szabadságunk mindig abban állt, hogy fel mertük rúgni akár a saját magunk által szabott stílushatárokat is. A kísérletezésbe az is belefér, hogy alkalomadtán puritán punklemezt rakunk össze. A zenét nem a közönségnek, hanem önmagáért csináljuk. Ha már megszületett, és jelent nekünk valamit, akkor kezdünk el azon gondolkodni, vajon másnak is jelenthet-e. A megfelelés örök kísértés, de ha egy zenekar szerződést köt a közönségével, az a produkció végét jelenti.
– Különösen néhány rádióbarát sláger miatt hallani olyan kritikát is, hogy a Quimby „zoránosodik”…
– Lehet, hogy a könnyűzenei kultúránk a balladát Zoránhoz köti. Ettől még a lírai megszólalásról eszembe juthat Leonard Cohen vagy akár Johnny Cash is, akik akár rá is hatással lehettek. Egy ballada is lehet kőkemény, mély vagy akár gyomorforgató. Nagyobb kihívás úgy megírni egy szerelmes számot, hogy ne legyen közhelyes, és érvényes mondanivalóval elkerülje a giccset, mint rálépni a torzítóra, és zúzni kőkeményen. Éppúgy tudok vonzódni rozsdás vasdarabokhoz, mint műanyag angyalkákhoz. Egyikünk sem szeretné, hogy a Quimby elpuhuljon. Néhány lassú szám talán még nem jelent veszélyt.
– „Melléd ül, és koccint veled az Isten.” Quimby-dalszövegrészlet, de valójában az édesapját idézem.
– Gyerekkori emlékem, hogy édesapám ül a fotelban, és maga elé motyogva szótagokat számlál, mintha valami láthatatlan Parnasszust nézne, nem is a tévét. A dunaújvárosi iskolapadban a Sex Pistols neve mellé be volt vésve: Kiss Kálmán. Apám magyar–történelem szakos tanárként olyanokkal is megszerettette a költészetet, akiket korábban nem érdekelt. Mindig fontos volt az életében a költészet, verseket ír. Ezt a sort tőle kértem el a Parafenomén című számhoz. Már megvolt a zenekar, és a zenéhez szöveg kellett. Engem nem a belső kényszer hajtott, amikor írni kezdtem. Először angolul próbálkoztunk, aztán jött a barokk szürrealizmus. Képekben, hangulatokban gondolkodom. Modoros, túlbonyolított szövegeket írtam. Idő kellett, hogy letisztuljon.
– A rockzenekarok idővel gyakran önmaguk paródiájává válnak. Lehet póz nélkül új fejezetet nyitni?
– Szerencsére nem vesszük magunkat véresen komolyan. Az önirónia sok mindenen átsegít. A csűrdöngölős koncertek katarzisát semmihez nem lehet hasonlítani, de tény, hogy kevés rockzenekar van, amelyik megkopaszodva, pocakosan is meg tudja tartani a régi önmagát. Voltak kemény korszakaink, tanultunk azokból is. A színház mindig kerülgetett minket. Adta magát, hogy víziókhoz kapcsoljuk a zenét. Kitaláltunk egy teátrumturnét; színházakban játszunk rockzenét. Talán a színház felé mozdulva kellene majd egyszer megöregedni. Ott a legapróbb nesznek is jelentősége van, de kibírhatók a hangos dolgok is. Furcsa helyzet, de szeretjük. Megpróbáljuk befogni a rock and roll energiáit, és úgy megtartani, átgyúrni, hogy színházi közegben, széken ülő emberekből álló közönség előtt is működjön. Kevés itthon az inspiráló hatás. Magunkat kell kitalálnunk.
– Kaparni kell inspiráció után?
– Sem a kultúrpolitika, sem a média nem segíti itthon, hogy bátor dolgok születhessenek. Előbb ismerünk meg egy manchesteri zenekart, mint egy feltörekvő magyar együttest. Olyan alacsony szinten van tartva a hazai közönség érzelmi és morális igényessége, hogy nem könnyű a merészebb próbálkozásoknak teret találni.
– A Csík zenekarral azért jól sikerült a házasság. A „Most múlik pontosan” feldolgozva talán még nagyobbat szólt, mint eredetiben.
– Amit Csík Jánosék csinálnak, misszió. Nem tagozódnak be a haknibrigádba, lelkesek, van bennük alázat, és a komoly hagyományaik mellé elképzeléseik a jövőről. Jó velük dolgozni. Már egy ideje figyeltem a kísérleteiket, amikor elkérték tőlünk a Most múlik pontosan eredetijét. Azóta rendszeresen meghívnak fellépni, más dalainkat is játsszuk közösen. Sokat tanulok ebből is. Megtiszteltetésnek érzem.
– A Quimby mellett játszik egy Tom Waits tribute együttesben (The Braindogs), a Budapest Bár-koncerteken, nem mellesleg fest is. A depresszió ellenszere az aktivitás – mondta, amikor néhány éve egy drogrehabilitáció végén talpra állt. Ilyen egyszerű a démont leküzdeni?
– Nincs a hátamon garanciapecsét. Egyrészt könnyű, másrészt iszonyatosan nehéz. Akkor érzem, hogy élek, ha valamiben elmerülhetek, kísérletezhetek. Az alkotó koncentráció megnyugtat, új ablakokat nyit. Ha túl sokáig légüres térben mozgok, általában azt veszem észre, hogy rosszabb kedvem van. Az adta vissza az önbizalmamat, hogy újra alkotó közegbe kerültem. Nincs olyan gödör, ahonnan ne lenne út felfelé. Nem azt tanultam meg, hogyan ne lépjek kátyúba. Abban a hitemben erősödtem meg, hogy mindig ki lehet mászni.